Szekszárdi Vasárnap 1997 (7. évfolyam, 1-22. szám)

1997-06-08 / 11. szám

9 1997. JÚNIUS 8. , SZEKSZÁRDI VASARNAP Az utolsó nyolcosztályos gimnazisták találkozója A viszontlátás örömkönnyei M iközben Szekszárd középiskolásai az írásbeli és a szóbeli között levegőt vettek, a Garay János Gimnázium egyik osztályában egy réges-régi érettségi emlékére gyűltek össze azok az öregdiákok, akik 45 évvel ezelőtt a nyolcosztályos gimnáziumban maturáltak, s akik elsőként tanulták az orosz nyelvet. Az alma materből 1952-ben kirepülő A és B osztályok egykori tanulói ritkuló vagy ősz hajjal, szemüveggel, barázdált arccal, s megfáradt kezekkel ültek be a padokba, s emlékeztek vissza az együtt töltött évekre. A találkozás öröme, az iskolai csínytevések felemlegetése szertelen diákokat varázsolt belőlük, ha csak órákra is, s egyetlen élő tanáruknak, dr. Bíró Jánosnak akinek egy óriási ajándékkosárral kedveskedtek - többször kellett felemelni a hangját, a rendkívüli órán: „Kérem, kérem, lehetne egy kicsit csendesebben?" Az osztálytalálkozó a Vármegyeháza udvarán borkóstolással, majd a borozóban ebéddel folytatódott. A főszervező dr. Bakó Béláné - Csöpi - kipirult arccal szalad egyik társától a másikig, kívánságokat teljesít, kérdésekre válaszol, miközben ő maga is megilletődött az emlékezéstől. - Minden ötödik évben megrendezzük ezt a találkozót, s hogy ez mindannyiunk számára mennyire fontos, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy mindenki itt van. Akik sajnos távol vannak, azok igazoltan hiányoznak. Az összetartásunkat abban látom, hogy mi voltunk az utolsó nyolcosztályos gimnáziumi évfolyam, tehát szinte együtt nőttünk fel, sokan már elsős koruktól, s ez bizony nagy idő egy ember életében. Itt, egymás között újra fiatalnak, gondtalannak, diáknak érezzük magunkat, s boldogok vagyunk, hogy ebből a „csapatból" mennyi kitűnő ember állta meg a helyét az életben és a világ minden részében. A viszontlátás öröme hol netek, minden nagyon nagy és pozitív változáson ment át. Tisztában vagyok azzal, hogy sokan küzdenek nehézségekkel, munkanélküliek, ám a másik oldalon - s ez a több - azt tapasztalom, hogy eltűnt az emberek szeméből a fájdalom, felszabadultnak látom őket. Utaznak, vállalkoznak, építkeznek, gazÖtven éve érettségiztek. A kép bal oldalán a ma is jó egészségnek örvendő, 91 éves dr. Bíró János. vetést, hol könnyeket csal elő, de úgy gondolom, ez természetes. Már most várjuk a következő találkozást. Dr. Szabadi Mihály az Egyesült Államokból, New Jerseyből jött haza, s a több mint négy évtizedes távollétet egyetlen hangsúlyán sem lehet érezni. Utoljára a 30 éves találkozón vett részt, tizenöt évvel ezelőtt. - Azonkívül, hogy nagyon boldog vagyok, hogy újra találkozhatok régi, kedves osztálytársaimmal, barátaimmal, szeretném elmondani, hogy a 15 év alatt, amióta nem jártam itthon, óriási változásokat tapasztaltam az egész országban. Lehet, hogy akik itt élnek nap mint nap, nem látják ezt a lassú változást ilyen élesen. Számomra boldogság volt, amikor az előbb beszélgetés közben Floridát említettem, s többen mondták, hogy ők is jártak ott. Az üzletek, az épüledagodnak. Nehéz utat jártak be az elmúlt években, de ez az út jófelé vezet, bár egy emberöltőnek bizonyára el kell telnie ahhoz, hogy mindenki elégedett legyen. Szép ez a mai nap! Csodás volt ennek a találkozónak a megrendezése, csodás ez a gyönyörű borozó, állítom, hogy a legdrágább amerikai étterem sem pótolhatná ezt a történelmi miliőt, ezt a kedves, szívből jővő vendéglátást, ahol mi ünnepelhetünk. Dr. Szabadi Mihály bejárta a világot, atomerőműveket tervezett Indiában, Svájcban, Mexikóban, s már több mint négy évtizede él Amerikában. S nem töri a magyar szót, sőt még akcentussal sem beszél. A Garay János Gimnáziumban tanulta a magyar nyelvet és irodalmat, amit sosem felejtett el, bármerre is járt a világban. Ma már nyugdíjas, a floridai tengerparton cápákra vadászik. Felesége, Krisztina asszony, aki zenetanár, angol származású, s a következőket mondja: „Boldog vagyok, hogy itt lehetek. Látom, milyen öröm a férjemnek és a volt osztálytársainak a találkozás. Szép, hogy megtartják ezt a régi szokást. Ugyanazt mondhatom amit a férjem, óriási változáson ment át az ország. A gazdasági nehézségek hozzátartoznak a továbblépéshez, s a stabilitáshoz idő kell. Ami jó lenne, ha a magyarok megtartanák a nemzeti karakterüket. Ez vonatkozik a vendéglátásra is. Magyaros éttermek, magyaros ételekkel, ne engedjék, hogy a McDonald's üzletek uralják a vendéglátást. Ez a borozó például igazán magyar, s ezekre az ápolandó értékekre vigyázni kell." Sárosdi Mária Németországban él, egyetemi tanár féijével, Mindketten nyugdíjasok. - Az utolsó öt találkozón, azaz húsz éve mindig hazajövök a férjemmel együtt. Bölcskei születésű vagyok, s most szeretnék visszakanyarodni a gyökerekhez. Vettünk egy házat Bölcskén, s itthon töltjük a nyarakat, a teleket pedig otthon, Frankfurtban. Egyelőre! Aztán majd mind több időt csak itthon leszünk-. Gyerekeinket magyar szellemben neveltük, mindketten egyetemet végeztek, beszélik az anyanyelvüket, s büszkék magyar származásukra. A találkozó egy olyan élmény, amit mindig nagyon várok. Megint diáknak lenni, beülni a padba, s emlékezni a gimnáziumi évekre. A legszebb talán az, hogy mindannyiunk életében sok-sok megmérettetés volt, ám itt nem kell magyarázkodni, nem kell bizonyítani, ebben a társaságban itthon vagyok." Sas Erzsébet