Szekszárdi Vasárnap 1997 (7. évfolyam, 1-22. szám)

1997-06-08 / 11. szám

9 1997. JÚNIUS 8. , SZEKSZÁRDI VASARNAP Az utolsó nyolcosztályos gimnazisták találkozója A viszontlátás örömkönnyei M iközben Szek­szárd középisko­lásai az írásbeli és a szóbeli között levegőt vettek, a Garay János Gimnázium egyik osztályában egy réges-régi érett­ségi emlékére gyűltek össze azok az öregdiákok, akik 45 év­vel ezelőtt a nyolcosztályos gim­náziumban maturáltak, s akik el­sőként tanulták az orosz nyelvet. Az alma materből 1952-ben ki­repülő A és B osztályok egykori tanulói ritkuló vagy ősz hajjal, szemüveggel, barázdált arccal, s megfáradt kezekkel ültek be a padokba, s emlékeztek vissza az együtt töltött évekre. A találkozás öröme, az iskolai csínytevések felemlegetése szer­telen diákokat varázsolt belőlük, ha csak órákra is, s egyetlen élő tanáruknak, dr. Bíró Jánosnak ­akinek egy óriási ajándékkosár­ral kedveskedtek - többször kel­lett felemelni a hangját, a rendkí­vüli órán: „Kérem, kérem, lehet­ne egy kicsit csendesebben?" Az osztálytalálkozó a Várme­gyeháza udvarán borkóstolással, majd a borozóban ebéddel foly­tatódott. A főszervező dr. Bakó Béláné - Csöpi - kipirult arccal szalad egyik társától a másikig, kívánsá­gokat teljesít, kérdésekre vála­szol, miközben ő maga is megil­letődött az emlékezéstől. - Minden ötödik évben meg­rendezzük ezt a találkozót, s hogy ez mindannyiunk számára mennyire fontos, mi sem bizo­nyítja jobban, mint az, hogy mindenki itt van. Akik sajnos tá­vol vannak, azok igazoltan hiá­nyoznak. Az összetartásunkat abban lá­tom, hogy mi voltunk az utolsó nyolcosztályos gimnáziumi év­folyam, tehát szinte együtt nőt­tünk fel, sokan már elsős koruk­tól, s ez bizony nagy idő egy ember életében. Itt, egymás között újra fiatalnak, gondtalannak, diáknak érezzük magunkat, s boldogok vagyunk, hogy ebből a „csapatból" mennyi kitűnő ember állta meg a helyét az életben és a világ minden részé­ben. A viszontlátás öröme hol ne­tek, minden nagyon nagy és pozi­tív változáson ment át. Tisztában vagyok azzal, hogy sokan küzde­nek nehézségekkel, munkanélkü­liek, ám a másik oldalon - s ez a több - azt tapasztalom, hogy eltűnt az emberek szeméből a fájdalom, felszabadultnak látom őket. Utaz­nak, vállalkoznak, építkeznek, gaz­Ötven éve érettségiztek. A kép bal oldalán a ma is jó egészségnek örvendő, 91 éves dr. Bíró János. vetést, hol könnyeket csal elő, de úgy gondolom, ez természetes. Már most várjuk a következő talál­kozást. Dr. Szabadi Mihály az Egyesült Államokból, New Jerseyből jött haza, s a több mint négy évtizedes távollétet egyetlen hangsúlyán sem lehet érezni. Utoljára a 30 éves találkozón vett részt, tizenöt évvel ezelőtt. - Azonkívül, hogy nagyon bol­dog vagyok, hogy újra találkozha­tok régi, kedves osztálytársaim­mal, barátaimmal, szeretném el­mondani, hogy a 15 év alatt, ami­óta nem jártam itthon, óriási válto­zásokat tapasztaltam az egész or­szágban. Lehet, hogy akik itt élnek nap mint nap, nem látják ezt a las­sú változást ilyen élesen. Számom­ra boldogság volt, amikor az előbb beszélgetés közben Floridát emlí­tettem, s többen mondták, hogy ők is jártak ott. Az üzletek, az épüle­dagodnak. Nehéz utat jártak be az elmúlt években, de ez az út jófelé vezet, bár egy emberöltőnek bizo­nyára el kell telnie ahhoz, hogy mindenki elégedett legyen. Szép ez a mai nap! Csodás volt ennek a találkozónak a megrende­zése, csodás ez a gyönyörű borozó, állítom, hogy a legdrágább ameri­kai étterem sem pótolhatná ezt a történelmi miliőt, ezt a kedves, szívből jővő vendéglátást, ahol mi ünnepelhetünk. Dr. Szabadi Mihály bejárta a vi­lágot, atomerőműveket tervezett Indiában, Svájcban, Mexikóban, s már több mint négy évtizede él Amerikában. S nem töri a magyar szót, sőt még akcentussal sem be­szél. A Garay János Gimnázium­ban tanulta a magyar nyelvet és irodalmat, amit sosem felejtett el, bármerre is járt a világban. Ma már nyugdíjas, a floridai ten­gerparton cápákra vadászik. Fele­sége, Krisztina asszony, aki ze­netanár, angol származású, s a következőket mondja: „Boldog vagyok, hogy itt lehe­tek. Látom, milyen öröm a fér­jemnek és a volt osztálytársainak a találkozás. Szép, hogy megtart­ják ezt a régi szokást. Ugyanazt mondhatom amit a férjem, óriá­si változáson ment át az ország. A gazdasági nehézségek hozzá­tartoznak a továbblépéshez, s a stabilitáshoz idő kell. Ami jó len­ne, ha a magyarok megtartanák a nemzeti karakterüket. Ez vonat­kozik a vendéglátásra is. Magya­ros éttermek, magyaros ételek­kel, ne engedjék, hogy a McDo­nald's üzletek uralják a vendég­látást. Ez a borozó például iga­zán magyar, s ezekre az ápolan­dó értékekre vigyázni kell." Sárosdi Mária Németország­ban él, egyetemi tanár féijével, Mindketten nyugdíjasok. - Az utolsó öt találkozón, azaz húsz éve mindig hazajövök a fér­jemmel együtt. Bölcskei születé­sű vagyok, s most szeretnék visszakanyarodni a gyökerek­hez. Vettünk egy házat Bölcs­kén, s itthon töltjük a nyarakat, a teleket pedig otthon, Frankfurt­ban. Egyelőre! Aztán majd mind több időt csak itthon leszünk-. Gyerekeinket magyar szel­lemben neveltük, mindketten egyetemet végeztek, beszélik az anyanyelvüket, s büszkék ma­gyar származásukra. A találkozó egy olyan élmény, amit mindig nagyon várok. Megint diáknak lenni, beülni a padba, s emlékezni a gimnáziu­mi évekre. A legszebb talán az, hogy mindannyiunk életében sok-sok megmérettetés volt, ám itt nem kell magyarázkodni, nem kell bi­zonyítani, ebben a társaságban itthon vagyok." Sas Erzsébet

Next

/
Thumbnails
Contents