Szekszárdi Vasárnap 1996 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1996-02-25 / 4. szám

, SZEKSZÁRDI fASARNAP 54 1996. FEBRUÁR 25. Koós-Bajor: A páratlan páros A művészvilágban legendák keringenek Köós János és Bajor Imre barátságáról - főleg a Friderikuszshow óta úgyhogy mindenki magától értetődőnek veszi, ha a két mókamester együtt lép fel a színpadon. így történt ez a közelmúltban Szekszárdon, a Babits Mihály Művelődési Házban is, ahol parádés műsornak lehetett tanúja a nagyérdemű. Koós János és Bajor Imre komolyan vette a vele készített inteijút, s ahogy illik, csak jót mondtak egymásról. Koós: - A Bajor? Egy tehetségtelen, humortalan alak, nem lehet vele kijönni, egyszerűen egy kiállhatatlan pali. En is csak azért vagyok mellette, hogy vigyázzak rá, mert oly gyermeteg. Azok közé tartozom, akik segítik az elesetteket: szokták is kérdezni tőlem, hogy hol a kisfiam, vagy Bajortól, hogy anyád mit csinál? Szóval, az élet göröngyös útjain szeretném átsegíteni ezt a szegény, szerencsétlen, de aranyos gyereket. - Amúgy, ha nem támogatja Bajor Imrét, milyen közös programokon vesznek részt? K. J.: - Gyakorta összejárunk, sokszor kimegyek hozzá szaunázni, néha beülünk egy vendéglőbe, sőt, olykor-olykor a pohár fenekére is nézünk. Azonos az ízlésünk az italban, az ételben és a nőben, már ezt természetesen úgy értem, hogy nekem tetszik az ő felesége, neki meg az enyém - teljesen barátilag. Bajor Imre: - A Koós? Ha negatívumokat kellene mondanom róla, akkor sokáig tudnék beszélni... De komolyra fordítva a szót, az biztos, hogy nagyon nagy szíve van. S ez a legfontosabb. - Koós János elárulta, hogy néha elpoharazgatnak egymással... B. /«.- - Ilyen bizony előfordul, de miután most már én is beléptem a családosok táborába - három hónapos a kisgyermekem -, néha alapos fejmosásban részesülök egy-egy hosszas kimaradás után. De azért mindketten megtalláljuk a módját annak, hogy kikapcsolódjunk. Mert anélkül miért élünk? Csak dolgozni nem lehet egy életen át. Fotó: Jantner László SZEKSZÁRD IVIinden érdeklődőt szeretettel várunk:! Vendég: ^GV JÓZSf'<= 1996 március 1.-én /pénteken

7 18.30-kor A PEDAGÓGIAI FŐISKOLA "E" ÉPÜLETÉNEK SZÍNHÁZTERMÉBEN Tolna Megyei Önkormányzat Mártírok tere 11-13./ /a volt biliárd teremII . Főiskola/ ' / Hunyadi utca Síiig hiszem, hogy akadna Magyarországon település, melyben ne élnének megszállottak. Azokra a többnyire rokonszenves emberekre gondolok, akik szabad idejüket lakóhelyük múltjának megismerésével és megismertetésével töltik. A múltról lehetőleg mindent tudni akarnak, vagy egy kicsit annál is többet. Túlzásoktól nem mentesek, ezzel párhuzamosan sok minden elkerüli a figyelmüket. Persze a „hálás" utókorét is. Szekszárdon Wosinskynak hosszú éveket kellett várnia, míg egy terem belső falárólfolyosóra került a domborműve, végül az épület elé, melynek valahára névadója lett. A nála semmivel se kisebb Hollós László szobra a múzeum pincéjében tartózkodik egyelőre, Balassa professzor nevéről pedig a megyei kórház nem éppen helytörténészi szellemben mondott le. Maga a szenvedély azonban veszélytelen, egészségre nem ártalmas, elvonókúrát nem igényel és emellett hasznos is. Honfitársaink történelmi tudatával ugyanis valami baj van. Azt még úgy-ahogy meg tudom érteni, hogy közvetlen szomszédainkat- leszámítva talán az osztrákokat - nem lelkesíti különösebben a magyarok millecentenáris ittléte. Számukra ma sem vagyunk bokréta az Isten kalapján. Nagyobb baj, hogy a jelek szerint bennünket sem. FebFelesleges helytörténet...? ruár 18-án hallottam a rádióban egy közvélemény-kutatásról, melyből kiderült, hogy a megkérdezettek több mint felének (51%) sejtelme se volt a millecentenárium mibénlétéről. Mindennapjaink mással telnek el, mint, hogy szüntelen ezzel foglalkozzanak. Mi pedig mintha berekesztettük volna azt a szokásunkat, hogy minden évfordulókor még a vízcsapból is megemlékezés folyik. Történelemtanárok a megmondhatói, hogy tantárgyuk népszerűtlen. Az én gyerekkoromban még nem volt az, valószínűleg másként tanították. Az is hátborzongató, hogy a közelmúltban egyáltalán szóba kerülhetett a történelem kihagyása az érettségi tárgyak közül. Az ország történelme természetesen nem a települések helytörténetének matematikai összegzése. De ezek részei annak, kötődést teremtenek és segítenek megismerni azt a semmilyen logikával nem magyarázható tényt, hogy egyáltalán miért vagyunk még itt. Ezen a téren se a városnak, se a megyének nincs oka szégyenkezni. A helytörténetek sorát már a múlt század elején megnyitotta Egyed Antal dunaföldvári apátplébános, pompás, ma is érdekes kérdőiveivel. A folytató Pesthy Frigyes lett helynévtárával, majd Wosinsky Mór a megye történetének remekbe szabott első két kötetével. Utóbbi a millenniumkor jelent meg, a millecentenáriumig talán eljut a befejezésig... Bár ez nem valószínű. A vitéz Vendl-Vendel-féleSzekszárdtörténet igazi alkotója valószínűleg dr. Hadnagy Albert volt. A megyei levéltár testes tanulmánykötetek sorát vonultatja fel, mely kezelhetőbb méretű Levéltári füzetekben fplytatódik. Évről évre képes szponzorokat felhajtani ismétlődő helytörténeti pályázatok díjazására. A megyei könyvtár országos hírű a helytörténeti kiadványaival, Bezerédj Amáliától a szinte túl termékeny dr. Töttős Gáborig. Utóbbi "Rejtett értékeink" című lexikonféléjét mostanában a helytörténet iránt mindig fogékony megyei lap közli részletekben. A várostörténet iránt érdeklődőknek régóta népes klubjuk van, doyenjük, dr. Szilágyi Mihály vezetésével. Nem lehet felsorolni, hogy a helytörténet mívelői között ki mindenki fordul elő. Tanár, jogász, levéltáros, főmolnár, nyugalmazott tűzoltó alezredes, állatorvos, újságíró - néhai SzekuUty Péter, Letenyei György és a saját'személyemben. Utóbbi három könyvének bajos elvitatni helytörténeti jellegét. A profi történészek ezen a tevékenység— gen csak ritka túlhajtásainak láttán m<mB sotyognak. A helytörténészek forrásfeltáró munkájának sok hasznát látják. A „köz" valószínűleg láthatná még többét is. Fő helytörténészi hiba a stílus szárazsága, amivel a mívelök talán az „igazi" történészeket kívánják utánozni. Pedig a tényleg „igaziaknak" - egy Kosáry Domokosnak, egy Glatz Ferencnek - nemcsak a tudása nagy, hanem a stílusa is jó. Sokan megfogadhatnák Huizinga szavát: „Hajlok arra, hogy a történelemtől még tudományosformában is megköveteljem az olvashatóságot, mint értékének egyik követelményét. Az olvashatatlan történelem nem történelem." A, .1Utólag - és ezt sokan elhiszik a pedagógusoknak egyszer majd a jelenleginél több beleszólásuk lesz abba, amit tanítani kívánnak. Az írásom címében feltett kérdés természetesen provokatív. A helytörténészek munkája nem felesleges, hanem hasznos. Még hasznosabb lehetne, ha valamilyen úton-módon be lehetne kapcsolni a kisebb-nagyobb települések közoktatásába. Qp/)^^ \yÁN »