Szekszárdi Vasárnap 1996 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1996-11-24 / 22. szám

10 , SZEKSZÁRDI $ VASARNAP 1996. DECEMBER 22. Húszan, akik hajlékban hálnak Október közepén átadták Szekszárdon azt az átmeneti szállót, ahol éjszakánként - délután öttől reggel 8 óráig - húsz hajléktalan hajthatja nyugovóra a fejét. Meg is fürödhetnek, főzhetnek maguknak vacsorát, sakkozhatnak. A patyolattiszta szállóban - persze, jobb htján - jól érzik magukat Egy dolgot azonban valamennyien hiányolnak: egy tévékészüléket Reméljük, hogy e sorokon keresztül e könyörgést meghallgatja valaki... A halál gondolata Huszonöt éves boldog házasság után - tíz évvel ezelőtt - meghalt a Hajdú-Bihar megyéből származó K. Demeter felesége. A most 55 esztendős férfi akkor egy Tolna megyei faluba költözött jövendő élettársa házába. Később, hogy kompenzáljon valamit az anyagiakon, vett az „asszonykának" 450 négyszögöl „szőlőföldet" a születésnapjára, s rendre beadta a közösbe a 11403 forint rokkantsági nyugdíját. Tíz év múltán egy hónapja szakított a pár. K. Demeternek költöznie kellett. De hova? Akkor hallotta, hogy megnyílt az átmeneti szálló. - Elégedett vagyok, és örülök, hogy itt lehetek. Köszönöm ezt a családsegítő szolgálatnak és a városnak... mondja már-már meghatódva, majd a fényképezőgép láttán fésűt vesz elő pizsamája zsebéből és gondosan eligazítja a haját. így folytatja: - Nem bírnám ki a téli éjszakákat. 1980-ban infarktusom volt. K. Demeter arról is beszélt, hogy utcára kerülése után az italhoz fordult vigaszért. Majd beutalót kért Palánkra és sikerült a „szakítás a szesszel". Persze, így sem egyszerű. Hiszen a nappalt az utcán tölti, ahogyan sorstársai. A vasútállomáson és a buszmegálló várójában melegszenek. De ott meg néhány napja „ellájmolták" a szatyrát. Benne voltak az igazolványai, az olvasószemüvege, fél liter víz és egy darab kenyér. - Ha sikerül, alkalmi munkát vállalok. De ez elég bajos. Mert a „hajléktalanok nem kellenek senkinek". Ha mégis? - Akkor egész nap dolgoztatnak, aztán felét fizetik annak, amiben előzőleg Magamat is okolom Látogatót nem fogadhatunk megállapodtunk... - és témát vált. Nehezen formálja a mondatokat. Mégis nyugodt. - Szinte állandóan a halál gondolata foglalkoztatott. De átsegített rajta Karádi János, a családsegítő főgondnoka. Most már jó. A jópofa kefekötő - Nyugodtan írja csak le, hogy született szekszárdi vagyok, hogy 1943-ban születtem és Sárközi Gábornak hívnak. Nem szégyenlem magam... Már 1972ben elváltam, van egy nős fiam, de amúgy magam vagyok. Volt legalább harminc élettársam, de a dolgok nem jöttek össze úgy igaziból egyikkel sem. A harmincas számot halkan megkérdőjelezem, s mosolygok, amikor azt mondja, „iszok, mint egy kefekötő". Mert Gábor szinte józan este nyolckor, ráadásul - aminek a lakók nagyon örülnek - ittas ember nem tartózkodhat a szállón. „Ez tiszta sor." - Aki pedig nem tud alkalmazkodni a többihez, annak kívül tágasabb - mondják többen is. - Napjában összefutok az ismerősökkel. Meghívnak, itatnának, de nem tehetem nyakló nélkül... Tudja mi a baj? Hogy itt látogatót nem fogadhatunk. Nem hozhatunk ide egy-egy „bukszát". Pedig még a börtönben sem tilos... Más baj is van. Szó is volt róla. Néha sikerül alkalmi munkát szerezni, de általában átvágnak. Igaz, tegnap jó napom volt. Ke; óra alatt 1400 forintot kerestem. Használt akkumulátorokat szedtem össze. Úgyhogy nem fogok hatszázért egész nap kukoricát törni. - Majd legutóbbi asszonyáról mesél, akinek volt lakása. - Elég volt belőle! -jelenti ki. - Ne lásson olyan lakást az életében. A legkevesebb a csótányözön volt. A nő ivott, a felpucolt kacsa fbipuffadt a mosogatóban. - Piszkos volt az asszonya? - Nem. Mosakodott az. De elitta a csótányirtásra szánt pénzt. - Mi lesz karácsonykor és azután? - A karácsonyt az utcán töltjük, mint máskor, rendesen. Azután? Mindig arról álmodoztam, hogy jó lenne venni egy kis tanyát, szőlővel. Ott éldegélnék, dolgozgatnék és alászolgája. „Padlót fogtam" Az imént idézett szavakat a 42 esztendős, terepruhás - ebben hagyta el otthonát, a többi ruhája pedig maradt szakállas férfi mondta, nem is egyszer. Az ő története röviden annyi, hogy majd másfél évtizedig élt egyik Tolna megyei városban élettársával és annak édesanyjával, az „anyóssal". Az idősebb nő - mint mondta K. Antal - állandóan kellemetlenkedett, leskelődött és veszekedett. Végül kenyértörésre került a sor. „Élettársam mellettem volt, de az anyja azt mondta neki, hogy akkor őt is kipenderíti és mehetünk, amerre látunk." - Ö maradt, én pedig fölszálltam egy szekszárdi autóbuszra. Véletlenül tudtam meg ezt a szállási lehetőséget mutat körbe a társalgón. Kértem, hogy beszéljen a sorsról. - Sorsom alakulásáért magamat is okolom. Hogy milyen így élni, arra nincsenek szazvak. Ki kell próbálni. Nincs jövedelmem, az összes vagyonom négyszáz forint körül van - mondja és kérdezi miért gyűlölik egymást ennyire az emberek? „Ez csak rosszat szülhet." - Lenéznek, mert itt vagyok. Munkát alig kapok, mert nincs állandó lakásom. Az igazolványomba azt írták, „megszűnt a lakásom". Pedig érettségiztem, szakmám is van. Villanyszerelő-műszerész vagyok. Jövőm nincs, a múltam meg olyan, amilyen. A télikabátom is ott maradt... pályaudvarokon dekkolok. Itt meg nincs hangulatom - persze a többieknek sem - politizálni. - (Az utóbbi mondat elhangzása azzal magyarázható, hogy megkérdeztem, mi történt az elmúlt napokban Jelcinnel és ki lett az elnök Amerikában? Többen is mondják, hogy kellene egy tévé, jó lenne néhány újság is. Bár „ez a kedves itteni fiatal főnök otthonról elhozza az újságokat". Tizenhat éve az utcán A most 37 éves Fehér István - Szekszárdhoz közeli faluból származik - hattól tizenötéves koráig intézetben nevelkedett. Akkor elmentek érte a szülei és hazavitték. „Mert már tudtam dolgozni. Örülök, hogy itt lehetek másképpen beszélnek velünk. Nem adják ki, amiért megdolgoztunk. És az ember nem is nagyon szólhat. Nem akar verekedésbe kerülni... mert ő húzná a rövidebbet. Minden szempontból. - István nem könnyezik, nem is dühöng, úgy veszi tudomásul a dolgokat, ahogyan adódnak. De mégis...! - Hiába megyünk egy-egy szeretetszolgálathoz egy kis ennivalóért. Egyszer-kétszer adtak egy kis olajat, zsírt vagy lisztet. De később azt mondták, hogy aki az utcán él, annak nem adhatnak semmit. - Majd kérdi: - A magyar ember nem kaphat Magyarországon semmit? - és korrigálja önmagát: - Kaptam. Kaptunk. Szállást, fürdési lehetőséget és nyugalmat. Éjszakára. V. Horváth Mária Apám, anyám ivott. Téstvérem szintén. Az én fizetésemből éltünk." István ezt megelégelte és 21 évesen elment otthonról. „Bele a vakvilágba". Úgy mondta, 16 év óta most van először tető a feje fölött, most alszik először vetett ágyban, tiszta ágyruhában. Alkalmi munkából élt, szociális segél^U csak olykor kapott. Lépcsőházakb^^ focipálya melletti bozótosban, pályaudvarokon húzta meg magát. Idén nyáron unokaöccsével - a jó arcú, szerencsétlen sorsú fiúval - társult és a homokbányánál sátoroztak. Most mindketten a szállón töltik éjszakáikat. - Ha lehet, én végleg a szállón maradok - jelenti ki István, és ő is a napszámról meg az alkalmi munkáról beszél. Ami a fizetséget illeti, egy napszám „normálisan" ezer forint, hozzá jár a cigi és a koszt. - Ám, amikor kész a munka, már Ma lehet, végleg maradok