Szekszárdi Vasárnap 1996 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1996-08-25 / 16. szám

1996. AUGUSZTUS 25. , SZEKSZÁRDI USARNAP 15 Egy magyar országúti bringás a világbajnokság élmezőnyében Igencsak kutakodni kell az emlékezetben, mikor is volt a magyar országúti kerékpársport belátható, közelmúltbéli történéseiben olyan, hogy egy magyar az ifjúsági világbajnokságon - ahol majd kétszázas mezőny rajtol - jóval az első ötvenen belül érjen célba a hosszú távú versenyen. Ha lett volna ilyen, akkor bizonyára nem lenne oly eredményszegény, hovatovább cikisen siralmas a helyzet, s a hetvenes, illetve nyolcvanas évek felnőtt eredménylistájában vagy két évtizedes periódust felölelve, nem csupán Steig Csaba barceloniai ötvennegyedik helyét tudnánk fölemlegetni, s utána mintha elvágták volna... Egyfajta kincstári optimizmusból több-kevesebb rendszerességgel elindítottuk legjeinket, de többnyire csak keserű tapasztalás lett a vége. Mert ugyan a sport a csodák szüleijének műfaja, de a hőn hajtott csoda iMgött a tálentum és az áldozatvállaláros munka mindig együtt van jelen. Amikor mindkettő adott, akkor az optimizmusnak van realitása. Éppen ezért a várakozás és a vágyakozás bizsergető érzésével vártuk a szlovéniai ifjúsági világbajnokságot, hiszen annyi sikeres „zárthelyi", ilyen-olyan rendű-rangú nemzetközi vizsga abszolválása után élete első nagy „szigorlatára" készült a magyar kerékpár talán legnagyobb reménységének számító Arató Dávid. Aki ebben az évben, ha mindent összeszámolunk, megközelítőleg annyi napot töltött el külföldön, mint idehaza. Vártunk valamit, mert..., mini világbajnokságoknak is felfogható nemzetközi csatározásokon, a VK-futamokon, a „nem piskóta" mezőnyt felvonultató szlovén, szlovák rendezésű többszakaszos viadalokon már olyan új időknek új dalaival rukkolt elő, ami a magyar bringást eddig nem jellemezte. Vártunk valamit, mert tudtuk, hogy az a pszichés alkat, akit a nagy feladat nem görcsbe ránt, épp ellenkezőleg: ettől lesz képes átlépni ^Érnaga és a kerékpársport korlátait. SojPi sokféle tanácsot adhattak neki útravalóként, de alighanem a kerékpárral akarva-akaratlanul megfertőzött édesanyja, Judit asszony fogalmazott a lényeget hűen tükröző szemléletességgel: „Ne úgy menj, mint ahogy egy magyar kerékpáros szokott, csak úgy, mint Arató Dávid"! A fiú az anyai intelmeknek megfelelően önmagát adta. Túltette magát a rajtpozíció nem éppen üdvözítő állapotán: a magyar országúti kerékpársport eredménytelensége okán - a tavalyi válogatottjaink képtelenek voltak felvenni a vébémezőnnyel a versenyt, így már az elején kiestek - a 150. hely körül rajtolt a 180 bringást számláló mezőnyben. (Arató Dávid: „Tudtam, hogy a hátrányos rajtpozícióm miatt nagyon össze kell kapni magam az elején, mert a kör elején van egy nagyon keskeny, kábé 3 méter széles fahíd, s az azon való áthaladás szinte felkínálja az esélyt a bukásra, ráadásul a híd után mindjárt jön az emelkedő. így aki nem ér oda az elején, az eléggé kilátástalan helyzetbe kerülhet. Sikerült a tervem, ami önbizalmat adott, de az első kör végén azért utolért a balszerencse, egyik-másik magyar társammal rendesen belekerültem a slamasztikába. Már a második kör elején utolértük a derékhadat, ott voltam a mezőny első felében, kerestem a lehetőségeket. Miközben a nagy tempó közepette is végigskáláztam a taktikát, máris újabb kör, újabb fahíd, újabb bukás - benne mind a három magyar. Minden rosszban van valami jó, megint nem betonra, hanem viszonylag puhára, versenyzőtársakra estem. Újfent föl kellett érni, s ez közel sem tűnt könnyedén kipipálható feladatnak, hiszen ekkor már testközelből is éreztem: mi is egy világbajnokság. Amikor elkezdődik egy idehaza sosem látott, szokatlan nagy tempóban egy verseny és nincsenek üresjáratok, ez a tempó sosem hagy alább, ez csak a várható nagy csaták miatt fokozódhat. Most kell magamat odatenni, megmutatni mit is tudok, mert különben a hátralevő körökben legföljebb a tisztes helyetállásért küzdhetek") Aligha a véletlen műve, hogy a három magyar közül ez csak egyedül neki sikerült. Aligha, mert bízott önmagában, nem esett kétségbe az objektíven létező hátrányos helyzettől. Aligha a véletlen műve, hogy amikor végre fölért, jó magyar szokás szerint tartott a vezető hatos fogatot üldöző „csapattal". Mert a honi gyakorlattól eltérő, schneideri állóképességet megalapozó kilométergyűjtő biciklizgetések, a nagy távok itt hoznak a felszínre rejtett energiatartalékokat. Aligha véletlen műve, hogy úgy esik ahogy, mert amögött a finom vonású, de komoly tekintetű arc mögött a kellő vagányság is rejtőzik. Aligha véletlen, hogy följön a végén, a legeslegvégén a magyar kerékpársportban megváltásnak számító rég nem látott 38. helyre. 180 között egy magyar bringás ilyen előkelő helyen tud végezni. Aki nem látja, hallja rávágja: ilyen nincs. Amire Dávid a Szlovénia vébén előjön a hathatós cáfolattal: mégis van... (A. D.: „Örülök ennek a jó helyezésnek, de annak legalább annyira, hogy a hetedikkel azonos idővel érkeztem és csak félpercet kaptam a hatos fogattól. Ez csak megerősített abban a tudatban, hogy jó úton járok, nem reménytelen, hogy legközelebb még feljebb tornázzam magam." A kis Arató élete eddigi legnagyobb kerékpáros „szigorlatán" is úgy vizsgázott, ahogy a kisebb kollokviumokon, záróvizsgákon szokott. Teljesítményével jövőre hat fővel kvalifikálta az utánpótlásfronton egyébként már érzékelhetően jobb honi országúti kerékpársportot, s 22. helyre hozta föl a magyar csapatot. Lehet, hogy rosszmájúság, de leírjuk: a másik két versenyző a 91., illetve a 110. helyen végzett. Amit beárnyékol a Bici Tour Szekszárd versenyzőjének bravúrja, de ahhoz, hogy ezeket is értékeljük, nem kell mást tenni, mint elővenni a tavalyi eredménylistát. A magyarok nem gépelési hiba, avagy számítógépvírus miatt maradtak le a listáról... Aralú Dávid Nyári éjszaka a Stuttgart udvarban Beszélgetés az est sztárvendégével, Gerendás Péterrel Gerendás Péter Három hölgy - Szépy Teodóra, Úzner Éva (a Stuttgart udvarban működő Napstúdió két tulajdonosa), Sas Erzsébet (lapunk munkatársa) és egy úr - Erdélyi Elemér (a nemcsak Szekszárdon, hanem a fővárosban is közismert műsorszervező-menedzser) kitalált és meg is valósított egy kiváló ötletet. Nevezetesen arra vállalkoztak, hogy egy-egy műsoros est erejéig benépesítik a szinte felépítése óta üresen kongó Stuttgart udvart. A kivitelezés a tervben fantáziát látó szponzorok segítségével remekül sikerült, s a múlt vasárnapi Nyári éjszakán már ízlésesen berendezett, székekkel teli belső tér fogadta a látogatókat, akik egyebek mellett elámulhattak a lépcsőkön lefelé csobogó patak látványától is. Persze, nemcsak attól, hanem a műsortól is, melyet a profik biztonságával vezetett le Sas Erzsébet és Bősz Péter, a POP TV riportere. S hogy mit láthattak a vendégek, akik jegyet váltottak erre - a remélhetőleg a közeli jövőben folytatással kecsegtető - estre? Nos, mindenekelőtt divatbemutatót, elegáns és szép kollekciókkal - szabadidő-öltözékekkel, fürdőruhákkal, fehérneműkkel, esküvői ruhákkal és még szebb manökenekkel. A Bonnié és Clyde duó kellemes tánczenével szórakoztatta a publikumot, s joggal kapott vastapsot az est sztárvendége, a gitárosénekes Gerendás Péter. Vele készült most következő interjúnk. Nótafa volt az iskolában - Már egészen kicsi korában eldöntötte, hogy felnőve csak zenész lesz, semmi más? - Abban biztos voltam, hogy zenész leszek, de emellett szerettem volna színész is lenni. Szerencsére az élet - igaz, csak az utóbbi pár évben - úgy hozta, hogy ennek a „hobbimnak" is hódolhattam. Lehet, hogy néhányan emlékeznek a Patika című sorozatban „megformált" szerepemre, de emellett Bacsó Péter is felkért arra, hogy közreműködjek az egyik filmjében. Úgyhogy nagyon elégedett embernek tarthatom magam. - Minden udvariaskodás nélkül állitható, hogy az ön hangja nagyon kellemes a fülnek. Erre az adottságára már az énektanárai is felfigyeltek? - 0, hát én nótafa voltam az iskolában, rengeteget énekeltem gyerekkoromban. A Beatles volt számomra az igazán meghatározó stílus, ez a zene az, ami utat mutatott egész életemben. - Örökölte a családból valakinek a hangját? - Érdekes módon a családban nem volt zenész. Édesanyám grafikusként, édesapám pedig raktározási főosztályvezetőként dolgozott. Az igaz, hogy mindketten jó hallással rendelkeztek, de ennyi az egész. - Amit ön játszik, az ma Magyarországon egyedülálló, hiszen a rendkívül komoly, mély érzéseket tükröző dalokat hirtelen felváltja a humoros, nemegyszer a blődli határát súroló betétszámokkal. Honnan ez a különös kettősség? - Mindkét arc az enyém. Nem tagadom, nagyon sebezhető és érzékeny lélek vagyok, könnybe lábad a szemem egy-egy szomorú filmjeleneten, de ugyanígy tudok hahotázni a vidám dolgokon. Lehet, hogy ez nem is feltétlenül rossz dolog egy művész számára, sőt: bizonyára ezért, tehát a hiperérzékenységem miatt lettem előadóművész. - Sokáig kellett a közönséget „tanítania " arra, hogy kérem, ne tessék megrökönyödni, nekem ez a saját stílusom? - Az én elvem az, hogy az emberek ne próbálják egymást megváltoztatni. Ez érvényes minden kapcsolatra, a házasságra is: olyannak kell elfogadni a másikat, amilyen. Tudom, hogy ez nagyon nehéz feladat. S azt is tudom, hogy néhányan meglepődnek azon, ha édes nyulacskáimnak szólítom a közönséget. Van, aki ezt túl erősnek érzi, van, aki nevet rajta, de mindenkinek nem lehet megfelelni. Illetve, egyvalakinek igen, sőt, annak meg kell felelni: saját magunknak. A Nyári éjszakák a Stuttgart udvarban című műsoros est támogatói voltak: a Tolnatej Rt., Varga Gyula, a Zrínyi utcai Halászcsárda tulajdonosa, Szi-Tex Színesfeldolgozó és Kereskedelmi Kft., Szekszárd Bútor Lakberendezési Áruház, Center Tours Utazási Iroda, OTP Ingatlan Rt., Bonyhádi Völgységi Takarékszövetkezet, Art Bt.