Szekszárdi Vasárnap 1996 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1996-06-02 / 11. szám

1996. JÚNIUS 2. , SZEKSZÁRDI V4SARNAP 15 generáció Visszhang „a javából" Kedves Gyuricza Eszter! Elöljáróban két apró megjegyzésem van a Szekszárdi Vasárnap május 19-i számában megjelent cikkel kapcsolatban. 1. Szekszárdi fiatal újságíróként tudnod illene, hogy a Prosectura j^m amatőr zenekar, a Palermo BooGang pedig nemzetközi hírű budapesti zenekar, őket szekszárdi amatőr zenekarként emlegetni...?! 2. Cikkedben kb. féloldalnyi terjedelmet szenteltél annak részletezésére, hogy mennyire örülnek a Béla téri lakók a csendes szombat estéiknek. Ha már írsz róla, tudnod kellene, hogy a ZUG szombat esténként zárva tart! Hogy minek örülnek az utcaseprők, azt nem tudom, egyet viszont igen, hogy a ZUG elől még „alkoholban úszó vacsoramaradványokat" nem kellett eltávolítaniuk, egyrészt mert a hozzánk járó fiatalokra nem jellemző ezen videlkedés, de ha előfordul néha egy kis „baleset", azt én, mint az épület gondnoka, személyesen szoktam eltakarítani. Nem tudom, neked milyen álmaid vannak vagy nincsenek a „ZUG lecserélését illetően,,, egyet tudok, ez a hely lehet, hogy kicsi, de semmiképp sem börtön. Épp a családias, klub jellege teszi vonzóvá. Én személy szerint nagyon jól érzem a ZUG-ban magam. Sajnálattal olvastam cikkedben, hogy a „ZUG a javából!" című rendezvényünk számodra csak az esőt, a lakók békés szombat estéjének zavarását és az erősítők dübörgését jelentette. Remélem, az a 400-500 ember, aki megtisztelte rendezvényünket, nem osztja a véleményedet. Igaz, nem kérdezted egyetlen szervezőtől sem, de azért leírom, célunk az volt, hogy egy kellemes szombat délután és este során bemutatkozzunk a városnak, hogy felfedjük a ZUG sokszínűségét. Programunkat úgy állítottuk össze, hogy (15-től 19 óráig) a kisgyermekes zeneszerető közönség is részt vehessen rajta. Volt népzene (Free Folk), jazzmuzsika (Porig Jazz), akusztikus koncert (Dunatár), verses-zenés öszszeállítás (Gazsó-Komjáthy duó). Nem tudom, te milyen fesztiválon voltál vagy nem voltál, de a miénken volt „fogócska", sőt az ott játszó kisgyermekek élvezettel hallgatták a különféle zenei irányzatokat is. Az esti program valóban nem a gyerekeknek készült, de nem is gyermekprogram szervezését tűztük ki célul. Bemutatkoztak a diákok (Fürgerókalábak, Hanyatt Homlock), az igényes rockzene rajongói is megtalálhatták számításukat (Gázló és az Ólommadarak, Sündörgés), az alternatív zene szerelmesei élvezhették a Prosectura koncertjét, az est csúcspontjaként a Palermo B. G. booggie-voogie és blueszenéjére rophatták a táncolni vágyók. Az est meglepetéseként Szaxi-Maxit (Fekete Gyula) láthatta és hallhatta a közönség. És, hogy az utcaseprőknek itt se legyen feladata, a végén még a polgármesteri hivatalnak tett ígéretükhöz híven a szemetet is eltakarítottuk. Halmosi Valéria „ZUG a javából" rendezvény főszervezője Kedves Halmosi Valéria! A tények tények: a profi nem amatőr. Bocsánat! A többi lényegében stílus, hangulat és vélemény. Nem forgatókönyvet akartam írni. Aki arra kíváncsi, elolvashatja a fenti levélből. Az írásomat nem szántam másnak, mint hangulatfestő elmélkedésnek. Megpróbáltam átadni azokat az érzéseket, benyomásokat, amelyeket átázott cipőben szereztem azon a bizonyos ZUG-programon. Az én cikkem - szerintem - erről szólt. Végezetül: lehet, hogy „fiatal újságíróként" sok mindent tudnom illene, de nem vagyok újságíró, csak egy tizenhat éves gimnazista. Gyuricza Eszter A minap azt mondták, írjak az ^kttségi előtt álló diákok rémálmairól, hiszen ezt csak az tudja igazán a valóságnak megfelelően visszaadni, aki maga is a vizsgák előtt áll. Szívesen írnék róla, mennyit gyötrődünk, szenvedünk és izgulunk az élet első nagy erőpróbájához közeledve, de nem tehetem. Először is, mert nem ez az első, másodszor, mert nem gyötrődöm, legfeljebb azon, hogy nem gyötrődöm (lehet, hogy kellene). Szóval nem szenvedek, legfeljebb egy kicsit izgulok, de csak egészséges mértékben. A többiek nevében persze nem nyilatkozhatom, de ahogy elnézem őket, nem olyanok, mint akik agyonhajszolják magukat. Persze tudom, hogy készülnek, tanulnak, de négy éven keresztül ezt csináltuk. Aki nem, annak úgyis mindegy, mert három hét alatt aligha lehet pótolni hosszú évek mulasztását. Bizonyára sokak csalódására, de azt kell mondanom, hogy köszöÉretlenül nöm,jól vagyunk, élünk és majdnem virulunk, mert tudjuk, hogy másfél hónap múlva túl leszünk az egész „érettségi-felvételi hóbelevancon" és akkor végre kedves szüleink is kialhatják magukat. Mert míg mi tudásunk biztos tudatában, egészséges önbizalommal vagy egyszerűen lazaságból nyugodtan szuszogtunk az érettségi vizsgák előtti éjszakán, addig ők álmatlanul forgolódtak ágyukban, mi lesz, ha nem úgy sikerül a gyereknek?! Féltenek bennünket, aggódnak a jövőnkért és persze végtelenül büszkék ránk, mert még néhány vizsga és érettek leszünk. Tény, mi már sokkal természetesebbnek vesszük az állandó hajtást, rohanást, azt, hogy örökké bizonyítanunk kell, mint az előttünk járó generáció. Mi ilyen világban nőttünk fel. Nekünk egy érettségi meg se kottyan. Ami persze erős túlzás, inkább csak a szülök nyugodt éjszakáinak kedvéért írom ide. Az igazán nagy dolgok az érettségi után következnek. A felvételi legalább ilyen fontos a jövendő életünk szempontjából. Diplomát kell szereznünk, munkát kell találnunk, valahogy mindenképpen boldogulnunk kell. Garancia ma már semmire nincs: hosszú egyetemi évek után éppúgy lehet valaki állásnélküli, mint nyolc általánossal milliomos. Mi mégis hiszünk, mert mindenkinek hinnie kell valamiben. A világ igazságosságában, a nagy szavakban, a demokráciában, a jó társadalomban már nem érdemes. Mi magunkban hiszünk, tudjuk, az ember képes rá, hogy a saját sorsát irányítsa, ha vannak céljai. A legelső cél most mindnyájunknak, túljutni az érettségin. Igazi, bizakodó nemzedék a miénk, a körülmények, a panaszáradat ellenére sem adjuk fel. Ebben a tekintetben mi már rég érettek vagyunk. Gy. Á. ^Holt költők társasága „...zajlik a nagy színjáték és te is hozzáírhatsz egy sort." - tanítja az életről John Keating irodalomtanár a Holt költők társasága című amerikai filmben, amelyet pünkösd vasárnapján vetítettek a tévé l-es csatornáján. A filmbeli diákságot - csakúgy, mint a tévé előtt ülőket - elragadja a gondolat. Ha csak egyetlen sor erejéig is, de hagyni magunkból valamit az örökkévalóságnak. Egy rövid mondatnyi hely, ami valamennyiünk rendelkezésére áll. Nem több, nem kevesebb, de nekünk, csak nekünk van fenntartva. Önmagunknak kell megfogalmaznunk saját véleményünket a jelenünkről, emléket állítani a múltnak és üzenni a jövőnek. Ami a legfontosabb: mindehhez önmagunkból kell merítenünk. De honnan tudjuk, hogy az életnek mely része az, ami felszínre hozza bennünk a nagy gondolatot, saját elméletünket, amely méltó arra, hogy az életről szóló, nem létező könyvben a nevünket adjuk hozzá? Nincs útmutató, egyet tehetünk csak, elindulunk az élet ösvényein és keressük azt az érzést, amit majd egyszer érdemes lesz megfogalmaznunk, ha sor kerül rá. Peter Weir filmjének szereplői is ezt teszik. Miközben keresik saját egyéniségüket, arra készülnek, hogy szembenézzenek a világ nyújtotta élményekkel és megtalálják azt, amit majd nekik kell bejegyezniük az élet nagy könyvébe. A Robin Williams játszotta fiatal irodalomtanár új szellemet visz az iskola ódon falai közé. Nemcsak utat mutat, de rádöbbenti diákjait arra is, hogy nincs vesztegetni való idejük megismerni önmagukat és az őket körülvevő világot. Mindenki elindul, ki araszolva, ki ajtóstul rohan a házba. Nekik kell megtanulniuk először, hogy az élet színjátékában nemcsak ők kaptak szerepet, ráadásul a szabályokat is mások állították fel. A kérdés válasz nélkül marad: azért van-e ez így, hogy a lendületes fiatalság erejét megtörjék vagy csupán szeretetből és féltésből. A filmben is van, aki nagy árat fizet, mert átlépi a felállított korlátokat. De megéri áldozatot hozni, mert az általunk kitaposott ösvényen mások is elindulnak és az élet könyvébe irt sorainkból tanulnak. Gy. E.