Szekszárdi Vasárnap 1996 (6. évfolyam, 1-24. szám)
1996-06-02 / 11. szám
1996. JÚNIUS 2. , SZEKSZÁRDI VASARNAP 175 Az ápolók nemzetközi napja alkalmából 1996. május 24-én Pakson, regionális tudományos ülést tartottak az ápolók és az egészségügyi szakdolgozók. A színvonalas előadásokat mintegy 300 egészségügyi dolgozó hallgatta végig. E nap alkalmából két szekszárdi dolgozó részesült elismerésben. CSUMA JUDIT ROVATA „Kevés a fizetés, feszültek vagyunk" „Pro Sanitate" emlékérmet adományozott a népjóléti miniszter, Kiss Istvánné megyei vezető ápolónőnek az egészségügyi ellátás érdekében kifejtett kiemelkedő tevékenységéért. Dr. Koczka Mihályné, a szekszárdi kórház fertőző osztályának ^Éezető főnővére hosszú időn át ki^rcjtett kiemelkedő ápolási munkájáért elismerésben részesült. A lámpás hölgy Az ápolónői hivatás gyakorlása 140 évre vezethető vissza, amikor is Florence Nightingale, a „lámpás hölgy,, a krími háborúban - ahol önkéntesként vállalt ápolást - felfigyelt arra, hogy a sebesültek ellátása szakszerű segítség nélkül alig lehetséges. Ezért elsőként a világon megszervezte az ápolónőképzést. Ma ennyi idő elteltével is elmondhatjuk, hogy ők az ápolónők, azok, akik munkájukat nem szakmának, hanem hivatásnak tekintik. Törődés a beteggel Nagy Zoltánfté a szekszárdi kórház ápolási igazgatója e szavakkal ^köszöntötte az ápolókat. ^^ „Az egészségügyi ellátás minősége jelentős mértékben függ a szakdolgozók munkájától, ez a betegellátás egyik legfontosabb tényezője. A társadalom és a beteg ember elvárásai egyre nagyobb követelményeket állítanak az ápolók elé, melynek teljesítése sokszor jelentős áldozatvállalást követel. Elsődleges feladatunk az emberekkel való bánásmód oly módon, hogy bizalmat és reménységet ébresszenek. Ahhoz, hogy elfogadják őket, őszinte érdeklődést kell mutatniuk mások iránt, határozottnak és nyugodtnak kell lenniük. A betegnek szeretetteljes törődést kell nyújtani, olyan légkört kell kialakítani, melyben félelmeiket, szorongásaikat, bizonytalanságaikat fel tudják oldani. Az ápolótól elvárják, hogy mindig teljesítőképességének maximumát nyújtsa, miközben az irántuk támasztott követelmények egyre csak nőnek. Közben anyagi és erkölcsi megbecsülésük változatlanul igen alacsony színvonalon áll. Ápolók panaszai Szegényen, de mégis gazdagon S hogy mit kapnak voltaképpen és hogyan is éreznek ma az ápolónők, arról dr. Sudár Géza városi tisztifőorvos és néhány volt tanítványa nyilatkozik. - Több, mint három évtizede tanítok az Egészségügyi Szakiskolában - mondja dr. Sudár Géza. - Ismerem az egészségügyi középkáderek gondjait a kórházi osztályon, a rendelőintézetekben, a városi és falusi körzeti orvosok mellett dolgozókét is. Számos alkalommal tüntettek ki bizalmukkal munka közben és az utóbbi években nővérlétük szociológiai problémáiról írásban is vallanak - megdöbbentő bizalommal és nyíltsággal. Ezekből a vallomásokból legtöbbször keserűen kicseng a közhelyként ismert tény: a társadalom sem anyagilag, sem erkölcsileg nem becsüli őket. „0. M.-nek hívnak, 1973-ban születtem, hajadon vagyok. 1990ben végeztem a szakiskolát, azóta egy kórházi osztály férfirészlegén dolgozom három műszakban. Nővérszálláson lakom, mert fizetésemből albérletre nem telik. Azért választottam a nővéri hivatást, mert már kiskoromban az emberek gyógyítását tartottam a legszebb dolognak. Szeretem a munkatársaimat és ügy érzem, hogy ez kölcsönös. Ugyanezt elmondhatom a betegek részéről is. Örömmel fogadnak, ha szolgálatba jövök. Mivel szeretem a munkámat, elvégeztem a szakápolói tanfolyamot, de szeretnék még többet tanulni. Elkeserítő, hogy az intézmény nem tudja támogatni továbbtanulásunkat. A három műszak rendkívül megerőltető... és az ezért a munkáért kapott jövedelmünk nem elég egy átlagos, problémamentes családi élet megteremtéséhez. Nincsenek rendkívüli vágyaim: szerény, nyugalmas, egyszerű életet szeretnék élni. Egy kis vidéki házban, ahol az emberek szeretik egymást, odafigyelnek a szomszédra, a másik emberre is. Értékrendemben első helyen áll az emberek közti béke, bizalom, megértés, megbecsülés. Hivatásomnak érzem a változatlanul a rászorultakon való segítést." Sz. H. keményebben fogalmaz: „A körülmények, amelyekben az egészségügyben dolgozunk, minősíthetetlenek. Az egészségügy anyagi problémái nemcsak az intézményekre, hanem az ott dolgozók életkörülményeire is döntően hatnak. A családi élet, a gyermeknevelés látja kárát, hiszen a munkahelyi gondjainkat hazaviszszük." T. T. az mondja - „Szeretem a munkámat, szeretem a munkahelyemet ahol több, mint tíz éve nem voltak kifestve a kórtermek, ahol gyakran alapvető gyógyszerek hiányoznak, ahol rosszak a vérnyomásmérők. Kevés a fizetés, feszültek vagyunk, mert otthoni gondjainkat bevisszük a munkahelyünkre, a betegekhez... Ők a hivatástudatra apellálnak, ha panaszkodunk. De a hivatástudatból nem tudok cipőt venni a gyermekemnek..." „A mai fiatalságnak kilátástalan a helyzete" - írja I. R. „Ápolónői fizetésből nem lehet albérletet fizetni. Szülői támogatás nélkül nem megy. Igaz a problémák nem oldódnak meg egy jól működő családban sem, de ma ez az egyetlen kapaszkodónk. Vágyam, hogy egy olyan társadalomban éljek, ahol a három műszakban, korszerűtlen körülmények között, minimális fizetésért dolgozó ápolónőt is megbecsülik majd. Nemcsak anyagilag, erkölcsileg is. Visszatérő szavak, ismétlődő gondolatok. Elkeseredett emberek gondolatai, akik annak ellenére naponta megkísérlik enyhíteni mások szenvedéseit. Csuma Judit Kirándulás a kullancsokhoz Senki kedvét nem szeretném elvenni attól, hogy kiránduljon Szálkára, a gyönyörű erdőbe vagy legalább annak kellemesen hűvös szélébe, meg a gemenci kirándulóközpontnál kezdődő ugyancsak pompás erdőbe, éppen ellenkező a szándékom ezzel a néhány sorral: megosztom tapasztalataimat, hogy fölkészülten, félelem nélkül mehessen erdei túrájára mindenki. Egy szép májusi hétvégén nagyot gyalogoltam a szálkai erdő szélesre gyalult útjain. A szúnyog kevés volt, inkább csak reggel és a tóhoz közeli útszakaszon támadtak. Könnyen elhessegettem őket. Kullancsveszélytől egyáltalán nem tartottam, mert nem mentem be a fák közé, nem jártam az avarban. Igen ám, de jó óra múlva, amikor visszaértem az erdő szélére, leheveredtem a szép füvön, illetve az arra terített nagy fehér fürdőlepedőn. Nemsokára megjelent az első kullancs, aztán három óra alatt legalább tíz. Egészen picik és „óriások" egyaránt. Bármilyen kellemes volt a hőmérséklet és illatosan finom, tiszta a levegő, nem tudtam nyugodtan pihenni és rádiót hallgatni, gyakran felültem, körbenézegettem magamat meg a leterített ruhát. Persze minden kullancsot szétmorzsoltam a körmeim között. Egyet vittem haza, a bokámon. Más lett volna a helyzet, ha magammal viszem a kirándulásra a kullancsriasztó sprayt. Körülpermetezett fekvőhelyen és bepermetezett lábfejjel, nadrágszárral nyugodtabban heverészhet az ember. Azóta már Polybé vitamintablettát is vásároltam a gyógyszertárban, s megtudtam, akkor hat, tehát a kullancs akkor érzi a vitamin szagát a bőrömön, ha már legalább három napja eszegetem az érdekes szagú, kullancsriasztó hatású tablettákat. A csak horgászni járók figyelmét is felhívom erre a kullancsbőségre. Ahol tizenvalahány kullancs meglátogatott, az még nem az erdő, hanem a szélső fák árnyékával borított füves rész. Na már most: ha ott szinte nyüzsögnek ezek a kellemetlen és veszélyes vérszívók, előfordulhat, hogy húsz-harminc méterrel arrább, a tó szélénél is akad belőlük. Arról nem is szólva, hogy a gyerekek nem maradnak meg a tóparton, ezt tapasztaltam is. Be-benéznek az erdőbe járkálnak egy kicsit. Tehát a riasztószer használata nagyon ajánlatos. Otthon pedig a bőrfelületek gondos vizsgálata, s ha szükséges, a „szakszerű" eltávolítás, amint arról mártöbb alkalommal lehetett olvasni és hallani orvosi tanácsként a tavasz elején. G. J.