Szekszárdi Vasárnap 1995 (5. évfolyam, 1-34. szám)

1995-09-17 / 28. szám

16 , SZEKSZÁRDI VASARNAP 1995. SZEPTEMBER 17. Innen teijedtünk mi el" Bár akadtak, akik már néhány évvel a megérkezés után visszafordultak, a többség kálvinista hittel és konoksággal küzdött a mostoha körülményekkel, s teremtett valódi közösséget, virágzó települést. Csak az 1950-es évek kollektivizálása után adták fel végleg. Lebontották házaikat, s a környező falvakban, Facsádon, Igazfalván, Lúgoson építették fel újrá. A templomot is eladták, s amikor Ihászék 1981-ben felpakoltak a kocsira, Bunyaszekszárd megszűnt létezni. Csupán a halottak őrizték tovább a falut. - Sokszor játszom a gondolattal - meséli Vági István -, hogy becsukott szemmel végigmegyek a falun, s számba veszem a házakat, az utcákat. Ilyenkor magam előtt látom Ihászék öreg eperfáit, melyeknek gyökerei kinőttek a földből, s az arra járókra meredtek. Valami hasonlót érezhetett Gergely János is, amikor Ihász Józseffel, Szigeti Istvánnal és Molnár Jolánnal elhatározta, összehívják a Bunyaszekszárdon születetteket. Augusztus 13-án még csak harangszó sem köszönthette a hazatérőket. De Botos András református lelkész zsoltáros szavait a távoli otthon, Szekszárd polgármestere, Kocsis Imre Antal viszonozta. Több mint száz esztendő múltán kezét nyújtotta az útra bocsátó vidék. Kaczián János, a Tolna Megyei Levéltár munkatársa kutatásai révén találtak egymásra bunyaszekszárdiak és szekszárdiak. Lúgos és a tolnai megyeszékhely testvérvárosi kapcsolata tovább erősítette e szálakat. Amikor a ma már csak lakói szívében létező Bunyaszekszárd szülöttei megfogadták, hogy augusztus második vasárnapján minden esztendőben találkoznak szülőfalujuk helyén, e fogadalom tanúja volt mintegy ötven szekszárdi is. S nemcsak tanúk voltak: vendégek és vendégvárók is egyben. Mert a szüreti fesztivál színes kavalkádjában feltűnnek majd a bunyaszekszárdiak is. Reméljük, hazatalálnak, s otthon érezhetik magukat közöttünk. NAGY JANKA TEODÓRA - Nézzék csak, az ott a Paradicsomkert, odébb a Szőlős. Igaz, csak noa meg delavár termett, abból se sok, de nekünk elég volt, inkább gyümölcsöseink voltak. Amarra van a Kenderáztató, aztán még néhány méter, s a gödörházaknál vagyunk. Ide érkezett a Bunyaszekszárdot megalapító 13 család. A dédapám is köztük volt. Már állt a falu, de még laktak itt. Apám mesélte, hogy az utolsó öreg az első világháború után költözött be a faluba. Hát innen terjedtünk mi el. Győri János szemében könynyek bujkálnak. A mai Romániában, az Erdőhát déli szegletében, Lúgoshoz közel egy, már csak lakói emlékében létező falu határát simogatja végig tekintetével. A dűlőnevek: Erdőföldek, Kisosztály, Bükkösök, mind-mind az otthont idézik. A határ még bejárható, de a fák ágai hiába kínálják érett gyümölcseiket, s a templom, a házak, az utcák csupán gondolatban felidézhetők. A falu krónikásául szegődött Tőkés Gyula lelkész leírása szerint 54 fold után áhítozó, többségében Tolna megyei gazdasági cseléd 1866-ban Sivó Béla földbirtokostól megvette a Bunya község határában lévő 908 hold erdőt. Kocsikra szálltak, s bírójuk, a szekszárdi Székely György vezetésével útra keltek. A lankás Tolnai-dombság, a napfényes Mezőföld helyett a 400 km-rel távolabb fekvő Erdőhát vidékét választották otthonul. Erdőt irtottak, fuvaroztak, idegen földeken napszámoskodtak, hogy a mindennapi kenyeret megszerezhessék. A sárkunyhók helyett kőalapon tölgyfa oszlopok közé, vályogból bélelt, zsúpfedeles házakba költöztek. Az erdő helyén szántóföldek, legelő, gyümölcsösök, sőt egy kicsinyke szőlő is volt. A föld azonban csak anynyit adott, amennyi a megélhetéshez kellett. Az utaktól távol fekvő, nehezen megközelíthető falu lakói arra nem is gondolhattak, hogy piacra termeljenek. A legfőbb gondot a víz hiánya jelentette. Akik még Bunyaszekszárdon születtek A találkozó szervezői és a szekszárdi résztvevők