Szekszárdi Vasárnap 1995 (5. évfolyam, 1-34. szám)

1995-03-19 / 11. szám

4 . SZEKSZÁRDI 1995. MÁRCIUS 19. Szekszárdi történetek Megint Csörge Nincs olyan év, hogy a sajtó va­lamely okból ne foglalkozna a Csörge-tóval. Ez a tó a város mel­lett mindig felkínált valamiféle olyan témát, melyet meg kellett ír­ni. Míg nem volt vele semmi gond - anno addig természetesen csak­is arról volt szó, hogy a sok száz, meg időnként a több ezer városlakó milyen jól tölti a szabadidejét a vá­ros melletti nagyon szép kis terüle­ten. Mi, akik ott nőttünk fel szinte, nekünk nagyon is természetellenes ez a mai állapot. Ennek a lehetetlen állapotnak legneuralgikusabb pontja az, hogy a tóban gyakorlati­lag nincs víz. Innen kezdve pedig a tó nem tó, csak pocsolya, melynek ugyan nagyon szép a környezete, sok hatalmas fa veszi körül, na­gyon sok fiatal fa növekedik, ezek száma jóval meghaladja a régi mennyiséget, dehát ez még önma­gában kevés az üdvösséghez. Több­re lenne szükség. Elsősorban is több vízre. Számos próbálkozás volt már az utóbbi negyven évben arra, hogy úgy maradjon fenn minden, ahogy volt. Gondoskodjanak a jó vízről, az éhes és szomjas városlakókról, te­gyék a környezetet rendezetté, le­gyen egy kabinsor az öltözködésre. Szíjártó István polgártársunk tette ezért a legtöbbet emlékezetem sze­rint. Ó sokáig bérelte a területét és akkor mindezek a felsorolt dolgok működtek. Ez után a korszak után nagy­I nagy szünet következett. Sehol sem­mi. Minden elkopott, ami mozdít­ható, de az is ami nem számít an­nak. Eltűnt a területről minden fa­anyag, minden tégla és cserép. Ta­lán csak a szép nagy fák úszták meg a dolgot. A városgazdálkodás dol­gozói vagy tíz éve egy nagy faházat építettek, az ott dolgozók például május elsejéket tartottak benne, de egyéb "napokon is alkalmas volt ar­ra, hogy szabadidejüket jó páran itt töltsék. A ház mai állapota siralmas. A lig van belőle valami. Ez az amúgy gyenge tél nagyon megártott neki. Csak a falai állnak, de az sem mindegyik és az egész területen lát­szik, hogy nincs gazdája, senki sem vigyázza. Most már csak a fákat fél­tem, rajtuk kívül aztán semmi sincs, ha ezeket is elviszi valaki, akkor vé­. ge lesz mindennek. Kié ez a terület? Van gazdája? Akkor meg egy kicsit jobban vi­gyázzon rá! -tüke­Dr. Vadas Ferenc A „Babits" 25 éve Az előadások fogadtatása, kirob­banó sikere megerősített bennünket abban, hogy a „környező" teátru­mok (Pécs, Szeged, Veszprém, Kecskemét, Kaposvár) repertoáijá­ból kell kialakítanunk a szekszárdi színházat, figyelembe véve, hogy a látogatók (kezdetben) többsége szí­vesen veszi a könnyebb, zenés, szó­rakoztató produkciókat. Mások vi­szont irodalmi elmélyülésre, ínyenc­ségekre vágynak. A kétféle igény kielégítése a gyakorlatunkban egy­fajta sajátos kompromisszummal párosult: az ízléskülönbségekben mutatkozó ellentéteket olyan for­mában kívántuk feloldani, hogy az úgy feleljen meg a többség igényé­nek, hogy eközben művelődéspoli­tikai elveink és célkitűzéseink is ér­vényesüljenek. Egyszóval, nem ját­szottunk csak operettet és zenés bo­hózatot, pedig széles körben ennek a műfajnak lett volna sikere, hanem ahogy az első szárnypróbálgatások is mutatják, gondoltunk az új magyar darabokra, a klasszikusokra, az ope­ra- és balettbemutatókra is. Bérlet­sorozatainkat, évi tíz-tíz előadással úgy igyekeztünk kialakítani, hogy az úgynevezett könnyű műfajok ará­nya a „leghígabb" sorozatban sem" juthatott túlsúlyba. Csupán példa­ként említjük, hogy egyetlen évad­ban több mint háromezren találkoz­hattak Bizet halhatatlan művével a Carmen-nel, melynek főszerepét sis­tergő délszaki temperamentumával Mészöly Katalin játszotta. Az élet a mi, hivatalos helyről ke­ményen és sokat támadott, elgondo­lásunkat igazolta. Kell-e annál jobb bizonyíték, mint hogy induláskor ezer sem volt, három év múltán meg már 3200 a bérletes, s a gyermek­előadások nézőivel 4500-ra emelke­dett a rendszeresen színházba járók száma. Ez egymagában is kulturális robbanásnak számít egy akkortájt huszonötezer körüli lakosú kisvá­rosban, ahol már 1973-ban 1401 az ezer lakosra eső színházlátogatók száma, és ez az arány éveken át tar­tósul. (Összevetésül: a magyar váro­sok arányszáma ugyanezen időben, a fővárossal együtt alig haladja meg a 800-at!) Minek tulajdonítható ez a váratlan felfutás? Mindenekelőtt a minőségnek. A velünk kapcsolatban álló színházak kínálatából a legjobbakat igyekez­tünk Szekszárdra hozni - az Illyés­drámákat a preimer után s még Pest előtt -, nem tájdíszlettel, hanem az eredetiekkel, esetenként a színpad­méretek miatti plusz átalakítási költ­séget is vállalva. Kedvezően hatott, hogy egyes tár­sulatok több napra is Szekszárdra te­lepültek. 1971 májusában a szege­diek hetén a teljes társulat mintegy százötven művésze tartózkodott ná­lunk. Máig emlékezetes, remélhe­tően sokak számára, Gerhardt Hauptmann német drámaíró Naple­mente előtt című műve, melyet a Kossuth-díjas Ajtay Andor rende­zett eszményien magas művészi igénnyel. A pénzimádat világába fáradt fő­hős szerepét is ő játszotta el (Nagy Attila, Máriáss József, Kormos Lajos társaságában) úgy, mintha az író ne­ki írta vagy legalábbis dedikálta vol­na. Emberi tartása, elegáns modora a színpadról lelépve is hatott: poha­razgatás közben a Bogár-tanyán csakúgy, mint vásárlás alkalmával, amikor fél napon átjártuk az üzlete­ket, míg végre vízcsapjára megfelelő tömítőgyűrűt találtunk, olyat, amit Pesten sem kapott. A szegediek hetén a Trubaduti ezerháromszázán élvezték, az elő­adások közt arra is jutott idő, hogy Domboriban szalonnasütés közben a Fernandót alakító Gregor József „köznapi" történetein derüljünk, s a jó időt kihasználva a társulat tagjaival együtt fürödjünk. A veszprémiek társulata 1972 márciusában költözött néhány nap­ra városunkba. Három alkalommal mutatták be Illyés Gyula Különc cí­mű kétrészes társadalmi drámáját. A Teleki László tragikus alakjára írt mű főszerepét Latinovits Zoltán játszot­ta, közben egy Németh László-dara­bot is próbált, melynek ő volt a ren­dezője. Illyés a Különc-ben erkölcs és ha­talom viszonyáról beszél, egy hőst, egy egyedüli lényt úgy öltöztet be az igazság színeibe, hogy az elbukva is győz. Latinovits színészegyénisége ta­lálkozott a költő formálta szereppel. Megjelenése a világot jelentő desz­kákon atmoszférát teremt, de „látvá­nyos önpusztítása teátrálisan hat, nem méltó az általa megformált Tele­ki-jellemhez, Illyés Gyula elegánsabb halált szánt hősének" - írta róla egy tehetséges újságírónő a helyi lap március 1-jei számában. A tudósítás egyébként az előadást és a főszerep­lő játékát is véges-végig dicséri, de Latinovits ezt az egyetlen kritikus ki­tételt nem volt képes m egem észt ^^ ni. Magából kikelve rontott be hoi^P zám az irodába, és eskü alatt tett fo­gadalmat, hogy ebbe a városba töb­bé a lábát sem teszi be, mert..., de bölcsebb dolog a továbbiakról hall­gatni. Kár lett volna, ha esküjét tartja, aki az amerikai Arthur Miller drámáját, Az ügynök halálát, is oly feledhetetle­nül játszotta. De szerencsére elült a harag, félóra múltán már le is tud­tam ültetni, és hajlandó volt rám is figyelni, talán csak azért, mert koráb­ban többször is említette, hogy ve­lem mindig és mindenről szívesen tárgyal, legyen szó erkölcsről, szín­házról vagy a világ folyásáról. Ké­sőbb is szívesen jött Szekszárdra, sőt, amikor újra Pesten játszott, tár­saival együtt egy feledhetetlen Jó­zsef Attila-esttel is megajándékozott bennünket, igazgatója elképzelései ellenére. ^^ (Folytatjuk) V A „Ház" helye

Next

/
Thumbnails
Contents