Szekszárdi Vasárnap 1994 (4. évfolyam, 1-51. szám)

1994-08-28 / 34. szám

8 , SZEKSZÁRDI VASARNAP 1994. AUGUSZTUS 28. A medveölő fia íjjal a kanadai rengetegben Amikor egy baráti összejövetelen először találkoz­tam a móri KOVÁCS LÁSZLÓ-val, fogalmam sem volt, hogy barátai miért hívják egy elpusztíthatatlan filmhős nyomán KICKOX-nak ezt a szőke, kölyökké­pű, törékeny alkatúnak tetsző fickót. Akkor még elképzelni sem tudtam, hogy ez a srác egyszer a fejébe vette, hogy elmegy Kanadába, és összehozza élete nagy álmát: FEKETEMEDVÉT LÖ - ÍJJAL. És tényleg elment. Története érdekes lehet a szek­szárdiaknak is. Útiköltség - vendégmunkából - Bár úgy tudom, két évig készülő­dött az útra, az elhatározás mégis mé­lyebben gyökerezhet. Tévedek? - A vadászat gyerekkorom óta vonz, noha családunkban senki sem vadászott korábban. Az íjjal történő vadászat indíttatása egy 1985-ös Nimród-beli cikk volt. Dr. Fábián G yulának jelent meg egy honfoglalás kori, rekonstruált íjról szóló leírása. Ezt az íjrekonstrukciót magam is megpróbáltam, majd nyugati kataló­gusokhoz fordultam segítségért. Az egyetem befejeztével (Moson­magyaróváron tanultam agrártudo­Másnap hajnalban jött el a nagy pillanat.. mányt) sikerült Németországban munkát találnom, betegápolóként dolgoztam egy évig. Megérte, össze­jött annyi jövedelmem, hogy útnak indulhattam Kanadába. - Gondolom, ott némileg nagyobb léptékben rajzolják a vadásztérképet, mint mondjuk Magyarországon... - 80 ezer hektárnyi vadászterület volt a hely, ahova indultam, körülbe­lül háromszorosa a Vértes hasznos vadászható területének - ez volt há­zigazdám bérleménye. Mindez Nyu­gat-Ontarióban található, nagyjából Winnipeg magasságában, a manito­bai határtól 50-60 kilométerre. - Eszerint volt hely a barango­lásra... Őseink is hasonló (jjal ejtették el a vadat - Összesen tizenegy napot töltöt­tem „terepen". A vadásztatás arrafe­lé némileg más, mint a nálunk meg­szokott, hiszen nincs kíséret. Ami­kor a szükséges engedélyeket („li­cenceket") megszereztem, házigaz­dám adott egy térképet, bejelölte azokat a helyeket, ahova érdemes­nek tartotta „ellátogatni". Kintlétem május végére, június elejére esett. Arra az időszakra, ami­kor a feketemedvék téli álmukból előbújva a legaktívabbak. A tél folya­mán ugyanis elvesztik testsúlyuk mintegy 15-20%-át és ezt ilyenkor pótolniuk kell. Főként növényekkel táplálkoznak, de „csemegeként" szí­vesen fogyasztanak vágóhídi mara­dékot is. A térkép segítségével tehát felke­restem a vendéglátóm által megje­lölt helyeket. A placcokon kihelye­zett hordókat találtam, csali gyanánt néhány marék húsnyesedéket do­báltam beléjük, tetejüket lezártam dróttal, azzal a céllal, hogy a medve lehe­tőleg minél tovább ott szöszmötöljön, babráljon. A les kiválasztásá­nál mindig döntő a szélirány, így volt, amikor egy fára sze­relt ülőkén vagy csak egy faágon ücsörög­tem, máskor egy szikla mellett vagy épp folyóparton úgy, hogy a másik oldalra vártam a medvét. A mackó résen van - A harmadik na­pon láttam először medvét, ami - ha si­kerül elejtenem ­igen értékes trófea lehetett volna. Ez ugyanis egy barna színű feketemedve ________ volt, ami ebben a faj­tában ritkaságnak számít. Sajnos az ülőke alattam annyira nyikor«tt, hogy mire az íjat kihúztam voli^i kolléga elszelelt. Ugyanezzel a pél­dánnyal másnap is „találkoztam", ám akkor csak 60-70 méterről lát­tam, ami már kívül esett az íj lőtávol­ságán. A kilencedik nap némi törést je­lentett a kalandok sorában. Fél tíz lehetett, amikor előbújt a mackó, felborította a csalihordót és lakmározni készült. A fényviszo­nyok már kedvezőtlenek voltak, rá­adásul nem irányzékkal, hanem „ösztönösen" lövök mindig, vala­hogy úgy, mint a pisztolyhősök a westernfilmekben. A mackó egy­folytában izgett-mozgott, csak nem akart biztos célt mutatni, én pedig már olyan izgatottan álltam a kifeszí­tett íjjal, hogy a lábam is remegett. Végre kedvezőnek tűnt a helyzet, na, mondtam, most odalövök. Ám abban a pillanatban, ahogy ok tam, a medve előrefelé bemoz" így a vessző fölötte vágódott a föld­be. A koma ugyan néhány perc múl­va visszatért - íjjal való vadászatnál az állatok nem riadnak meg egészen -, ám a sötét miatt le kellett monda­nom a további kísérletezésről. Június tizenegyedike - Ezen a napon egy körülbelül százéves fenyőre szerelt ülőke volt a les. Errefelé már több ízben rábuk­kantam egy igen komoly medve nyomaira, ám az állatot magát soha­sem láthattam, mindig „elkerültük" egymást. Gondolom, ravasz öreg példány lehetett, nyilván szemmel tartotta a csali környékét és csak ak­kor közelített, ha teljesen meggyő­ződött háborítatlanságáról. Sokáig ültem ott, közben kanadai ludakban, virginiai szarvasokban gyönyörködtem, de láttam fehér fe­jű rétisast is, az amerikai címerálla­tot, úgyhogy nem unatkoztam. Körülbelül fél tíz lehetett, amikor ö itt a falon megjelent alattam a bo­zótosban. Az első pillanatban arra gondoltam, hogy túl kicsi példány,

Next

/
Thumbnails
Contents