Szekszárdi Vasárnap 1994 (4. évfolyam, 1-51. szám)

1994-07-17 / 28. szám

12 , SZEKSZÁRDI fASARNAP 1994. JÚLIUS 17. Történelemtételek... és erőtlenség Varga Zsuzsa nem adja fel, irány az UTE Eddig is ott állt lesben, készenlétben, nem egyszer erőteljesen kopogott - mi több, dörömbölt! - a kontinens első magyar női junior triatlonválogatott kapuján. Az idén - egészen az érettségiig - ha lehet, még inkább alárendelt mindent a triatlonnak. Nádori professzor által már jó egy évtizeddel ezelőtt lefektetett edzéselméleti axiómák a legnevesebb szekszárdi triatlonkán, Varga Zsuzsán (is) tetten érhetők voltak. Minekután nem kellett ahhoz álszerénynek lennie, hogy kijelentse: igenis ott lesz a helyem az újabb EBgyőzelem reményében induló magyar hatos leányfogatban. A szakmai prognózis is ezt ígérte. De a mindent eldöntő tiszaújvárosi válogatón mégis betlizett: a számára már semmire sem jó nyolcadik helyezés. A pokol tornácán érezte magát. Belülről fájt neki, hogy a versenyző pályáját egyengető övéinek, a családtagoknak - akik pénzben ki sem fejezhető energiát nem sajnálva majdnem mindent alárendeltek az ő triatlonozásának - csalódást okozott. Kívülről bosszantotta a teljesítményét lefitymáló Jóakaróktól" jövő intrika. Maga a lidércnyomás a cirka 400 km-es hazaút. Erős felindulásában: vége, nem csinálom tovább, kivágom a biciklit. Ott, akkor, abban az idegállapotban nem talált fogódzót. De nem sokáig váratott magára a némi nyugalmat előidéző szülőiedzői analízis, amire rábiccentett mégiscsak ő élte át, ő érezte - nem csak így lehetett, így is volt! - Na, Zsuzsa, akkor hogy is volt? - Két héttel a válogató előtt kellett volna a legkeményebben edzenem, de ez az érettségi hete volt. Tekintettel ez utóbbi jelentőségére és fontosságára, nem tudtam volna megtenni, hogy alárendeljem a triatlonnak... És úgy induljak el érettségizni, hogy csak átfutottam, vagy meg sem néztem, mondjuk tíz történelemtételt. Volt még egy hetem, de az már nem osztott, nem szorzott. Tényleg nem voltam tónusban, éreztem, hogy nincs erőm a ritmusváltáshoz - különösen a biciklinél volt szörnyű átélnem: az istennek se akar pörögni, csak gurul, gurul egyre reménytelenebbül. „Triatlon Zsuzsi" teljes lelki nyugalmához, ahhoz, hogy újra tegező viszonyban legyen nem is olyan régen még kedvenc háromtusájával, kellett egy s más jóra fordítónak történnie. Meg kellett csörrennie a riválisok közül az általa már régebben kedvelt Molnár Erika nem csupán vele szolidáris telefonjának, aminek lényege: „Ne búslakodj, gyere nézzél szét az UTEben, nyitott könyv vagy előttük, már megszimatolták, hogy Pesten fogsz tanulni, én is, ők is várnak." Két hét visszaadta a hitet, a reményt. Azóta elindult három versenyen (Szentendre, Szombathely, Fonyód) - igaz, a nagy riválisok érthető módon csak elvétve indultak ezeken - és valamennyit megnyerte. Újra a triatlonon is gondolkozik. - Sok mindent pletykáltak az ismert edzővel, Horváth „Vöri"-vel kapcsolatosan, hogy hajcsár, szétszakítja a versenyzőket, egyesek még a doppingot is emlegették. Nos, ehhez képest kellemesen csalódtam, minden tetszett, nagyon úgy néz ki, hozzájuk, Újpestre igazolok, és nem az anyagilag előnyösebbnek tűnő Dunapackhoz. Jövő hétvégén rendezik az Európabajnokságot Kaposvárott. Lesz ennek egy amolyan ráhangoló délelőtti ranglistaversenye a megszokott olimpiatávon, amelyen Zsuzsi is indul. Kár a gőzért - mondhatnánk, de ő más véleményen van: szeretne olyan időket menni, ami esetleg jobb lesz, mint az EB-csapatban induló némelyik lányé... Erdélyben terem az erős magyar! A városi sportcsarnok így nyár derekán ásítozik az ürességtől, „regenerálódik" az agyongyötört parketta, a linóleum, a márvány. A személyzeten kívül csak a Húsos Kupára készülő súlyemelők „visznek életet" a nyári eseménytelenségbe. Köztük kapitányostul a kéttagúvá zsugorodott magyar férfi juniorválogatott. Hiába, az indonéziai Dzsakarta nem éppen a szomszédban van, a vb-n való részvétel költségei sem éppen szokásosak, így a szövetség kizárólag csak azokat utaztatja, akik érmet hozhatnak a magyar férfi súlyemelés szegényes konyhájára. Ez pedig csak a két Zoli, a szekszárdi Farkas és a debreceni Kecskés. A két hasonló sorstársú, Erdélyből érkezett „emelőgép". Nagy a felelősség a vállukon, a sportágnak úgy kellene már valamiféle érem, mint éhezőnek egy falat kenyér. A korábbi, egymással rivalizáló, amúgy baráti viszonyban lévő két fiú belead apait-anyait. A kis Farkas tavalyi junior világbajnoki érmei már eleve valamire köteleznek. Kecskés pedig valami újságok címoldalára kívánkozó eredménnyel szeretne kirukkolni, igazolván a híresztelést: a magyar súlyemelés egyik legnagyobb ígérete. Ezt már némiképpen Szokolovban sugallta: újoncként hozott egy EB ötödik helyet, mentve a magyar mundér becsületét. A szakvezetés egyébként az elmúlt két hétben csak ámult-bámult, mert a szekszárdi fiú 285-290 kilóval, a debreceni meg - ő egy súlycsoporttal följebb, a 64 kg-ban indul - 300 kilós összetett eredménnyel parádézott. (Ez utóbbi világcsúcs-beállítás, ennyivel nyertek tavaly.) Az elmúlt héten viszont mintegy varázsütésre mindketten elerőtlenedtek, már-már valami sarlatánságra gondoltak elkeseredettségükben, de a főnökség szerint semmi bibi: a nagy meló ilyen következményének is előbb-utóbb jelentkeznie kell, majd július 23-ra fokozatosan elillan az érzés. Ami azt illeti: nem Szekszárdon, hanem Dzsakartában kell nagyon erősnek lenni! A végül is dicsőséges tavaszi hadjárat után hétfőn újra munkába ájlnak a szekszárdi kosaras lányok. Éppen ideje, mert az utolsó, valamiféle edzéshatással is bíró tréning még március idusán volt. Azt már tudjuk, hogy a szomszéd várból érkező igazán neves tréner, Kovács József dirigál majd, biztos vagyok benne: a kezdeti edzések valamelyikére valószínűleg bekukkantanak a sportágra már éhes szurkolók. Megy is a találgatás: az edzőn kívül látunk-e mintegy az újabb jó szereplés zálogaként új arcokat. Úgy hírlik, biztosan, de még nem mindjárt az első héten. Beszélik, hogy az egyre jobban szekszárdiasodó, a játékosszerzésbe már korábban is aktivan bekapcsolódó Natasa Badics egy minőséginek tekinthető centerigazolást készített elő: a többi már a vezetők, hogy még pontosabbak legyünk, a pénz dolga. Ujabban a bajnoki döntős Diósgyőr egyik „nagyágyújának" a nevét (Madaras) a Szekszárddal kapcsolatosan emlegetik. Bár ezzel kapcsolatosan e sorok írója óvatos, hisz a bennfentesek a holt idényben már Ambrust is „ ideigazolták", de ez csak vágyakozásnak tűnik. Igaz, mindenki örülne, ha a „zuhanyhíradó "jelentései egyszer száz százalékban bejönnének... Játékengedélydíjcirkusz Tolnában derült égből a villámcsapásként hatott az MLSZ elnökségének úsjsütetű határozata: mostantól minden igazolt játékos szurkoljon le 700-13 000 forint közötti összeget saját játékengedélye - ha továbbra is focizni akar - címén. Mivel eme döntést lent egyáltalán nem készítették elő, senkivel nem vitatták meg, a megyei csapatok többsége első felindulásában hangos „Ezt nekik!" felkiáltással reagálták le a meglehetősen diktatórikus határozatot. Ellentmondást nem tűrően közölték klubjaikkal: ha a fene fenét eszik, akkor sem fizetnek. De helyettük az egyesületek sem akarnak, mert mint modják, nincs ilyen célra hatvanezer forintjuk (a serdülők, az ifik, a íaf^ nőttek után ezerforintos átlagárad ennyit kóstál a díj), kell a labdára, szerelésre és más nélkülözhetetlen dologra. A Fadd, a Decs, a Tolna, a Nagydorog és a Kajdacs vezetői szolidárisak a játékosokkal: nem fizetnek ők sem, nagy az esély rá, hogy a többi csapat is velük szimpatizál, s ha kell, visszaléptetik csapataikat a megyebajnokságtól. Megjósolhatóan hasonló reagálás várható a még kevesebb pénzből gazdálkodó körzeti csapatoktól is. Balogh János szakosztályvezető (Fadd): Nem tudunk fizetni, mert a tsz, mint egyik fő patrónusunk, éppen most jelentette be, hogy a víz és villany már nem megy ingyen éves szinten, legelőször erre kell összekaparnom a pénzt. A fejünk fölött döntöttek nem rájuk tartozó dolgokról, hadd döntsem már el én, vagy maga a játékos, hogy köt-e balesetbiztosítást vagy sem. Rózsa Elek, a megyei labdarúgó-szö^ vétség ügyintéző mindenese: Ismcr^A a csapatok anyagi helyzetét, nagy hí^ zardírozás egy ilyen döntést meghozni. Munkanélküliek, létminimumon élők garmadája játszik. A csapatok versenyeztetési költségei is növekednek, és még ez a nem csekély összeg, szóval nem tudom, mi lesz. Egyébiránt a helyszínen ott voltak a megyei szövetségek vezetői, bár nem tudom, mennyire volt beleszólásuk, de nekik ecsetelni kellett volna ezen döntés várható következményeit. - De a szövetségek minden megyében jó!járnak, hiszen kapnak ebből 1 milliót, amiből egy kvóta szerint akár a csapatoknak juttathatnak, avagy utánpótlásrafordíthatják az egészet. Nincs itt ellenérdekeltség? - Ez nem így néz ki. Befizetünk a központi kalapba 4000 igazolt játékos után 4 milliót és visszajön 1. De nagyobb megyében egy a nyolchoz az arány. No és nagyon etikátlannak tartom, hogy ez a játékengedély díj nem tesz különbséget összegszerűségében a milliókat kereső NB l-es futballista és a létminimum alatt tengődő körzeti játékos között. I