Szekszárdi Vasárnap 1994 (4. évfolyam, 1-51. szám)

1994-06-19 / 24. szám

1994. JÚNIUS 19. , SZEKSZÁRDI VASARNAP 19 K i< Jlencvenkettő július elsején kaptam meg a kinevezést. Akkoriban sokan mondták, rendet kéne tenni itt a főiskolán. - Én ezt afeladatot senkitől nem kaptam. Sőt, jószerivel még előzetes információm sem volt arról, hogy mit fogok itt találni. Jobbágy Valér, aki Pécsett a fóiskolán kollégám volt, szólt, hogy a főigazgatói állás betöltésére külső pályázatot hirdetnek. Egy minisztériumi barátommal - akivel húsz éve jó kapcsolatban vagyunk - beszéltem erről, ő kérdezte, kell-e' neked méhkasba nyúlnod öreg korodban, de mikor visszakérdeztem, azt mondta, ez nem telefontéma. És később sem kaptam részletes információt sem tőle, sem mástól, így mikor idejöttem, az eredeti tervemet valósítottam meg. Pénzügyi revíziót kértem, hogy tisztán lassam, hogy is állunk. Két év után mondon, men is kértem volna ezt, ha tudom, milyen részeredményekhez jutnak. Inkább dolgoztam volna az első pillanattól, teljes erőbedobással. Mert itt, ezen a 17 éve működő főiskolán vannak olyan kollégák, akikre támaszkodva a terveimet meg tudom valósítani. Fejleszteni, néhány ujjlenyomatot itt hagyni a magam tanári experimentumából, és idealizmusából is, mert ezekre ezen a pályán rendkívül nagy szükség van. - Végül is, hogy érzi, méhkasba nyúlt? - Nem kell azt várni, hogy az el^ső percben tomboló tapssal álljanak az ember mellé, az elhúzódás természetes dolog. Egyébként az intézmény szervezettségét akkor is jónak láttam. Ami hibás, hogy mikor létrehozták, nem gondoltak arra, hogy alig negyven kilométerre, Baján és kilencvenre Kaposváron is egy-egy főiskola ugyanazt teszi, mint itt ez. Vagyis a régión belül szakmai szempontból differenciáltabb képzési irányt kellett volna kibontakoztatni. Ezért kellett most a különbségeket fejleszteni, az alapirányokat megtartva egy okos, toleráns együttműködést megvalósítani. Mivel az a vámosnak az első felsőoktatási intézménye, van egy belterjessége is az intézetnek. Aki ide egyszer bekerül, az már főiskolai ember, és itt némely tanársegéd - bocsánatot kérek - a reterátajtót is úgy csukja be, mintha kétszeres Kossuth-díjas lenne, sőt azt is elvárja, hogy a negyvenéves adminisztrátor előre köszönjön. - Mikor idejött, túl a nyugdíjkorhatáron, már nem bizonyítania kellett, ami egyébként néha bénító is lehet, hanem adott volt a lehetőség, hogy megkoronázzon egy életművet. Hogy akarta ezt megvalósítani? - Elvem, hogy minden értéket meg kell tartani. Amit ez az intézműködése érdekében nem kell naponta permanensen kemény lépéseket tenni előre. Itt ma is napi gondokkal küzdünk, mert ezt kényszeríti ránk az ország demoralizált gazdasági állapota. Igazán fejleszteni, előre nem lehet, mert nem tudunk sokkal több, hiteles tudományos fokozattal rendelkező, felsőoktatásban járatos embert idehozni, így azt kell Szolgálatra érkeztem a Két évvel ezelőtt némi viharfelhők tornyosultak Szekszárdon az Illyés Gyula Pedagógiai Főiskola egén. Vezetői válság alakult ki, s úgy tűnt, helyreállítani a rendet, egy nagy tapasztalattal rendelkező, s kívülről jövő ember tudja csak. így került a főiskola élére Pécsről Gergely János. A fehér hajú, testes, nagyszívű, sokak szerint bohém, tudós embert itteni tapasztalatairól faggatom. mény szervezésben, tudományosságban, képzésben, nevelő tendenciában, a kutatás színvonalában elért, azt nem szabad engedni tönkretenni. Volt itt mit tönkretenni? - Szerencsére igen. Eredményesen működő főiskola volt, így csodát tenni nem is kellett. Viszont nincs olyan intézmény, aminek mondani, egy lassú belenyugvás veszélye mindannyiunkon rajt van, aki ilyenre vállalkozik, és ezért nem az intézményt vádolom. A kis gazdasági réseket felhasználva kell megpróbálni előbbre vinni az intézményt. Az emberi kapcsolatokat, a főiskola külső kapcsolatait, a városi, regionális, és a külföldi kontaktusokat pedig úgy alakítani, hogy ennek hatásrendszere szellemileg kényszerpályát jelentsen. - Mikor idejött, hogyan tudta elfogadtatni magát? - Nem törekedtem arra, hogy elfogadtassam magam, inkább arra, hogy minél előbb kialakítsak emberi kapcsolatot mindenkivel. Szolgálatra érkeztem, nekem is meg kellett ismerni mindent és mindenkit, és alkalmazkodni a meglévő emberi és tárgyi környezethez. - Eljönni Pécsről, a pannon Weimarból, ami ugyan pár száz éve akkora volt, mint Szekszárd, de később jobban kinőtte magát. - Szekszárd is adott az országnak Babitsot, Dienes Valériát és Csányi Lászlót, nem folytatom. Örülni kell, hogy más mint Pécs, amit talán több hatás ért. Én szeretem ezt a várost, de ez nem hatvankét éves koromban kezdődött, mikor két éve idejöttem. Apósom itt Zombán volt iskolaigazgató, 47-től dolgozott ott, mint kitelepített felvidéki művész-, író-, muzsikustanár, tanított magyart, történelmet, földrajzot, éneket, és általa ez a környék szívemhez közel került. Nem beszélve arról, tíz éven átjártam ide vizsgáztatni, sok-sok ismerősöm lett ezáltal. így ide én boldogan jöttem, s cseppet sem éreztem idegennek magam. Ezzel együtt ennek a városnak a bája az, hogy megbecsülik a virágait, virágos az egész város, sokat jelent nekem, nagyon jól érzem itt magam. Viszont nem adom már fel öregen az ottani családi házamat, oda köt családom, meg a barátaim, akik ugyanilyen fehér hajúak, mint én. - És itt sikerült a várossal is kapcsolatot találni? Régen ugyanis sokszor elhangzott, ez a főiskola amolyan elefántcsonttorony, szinte idegen test Szekszárdon belül. Később ez változott, de hogy érzi, ittléte óta mennyire lett bennsőséges ez a kapcsolat? - Mikor idejöttem kötelességemnek éreztem, hogy a megye és a város vezetőit megkeressem. Tőlük tudtam meg, hogy a város szellemi létében nem jelentkezik markánsan a főiskola, mint jelenlévő szellemi fórum. Ezt a tanulságot megjegyeztem, de nem találtam olyan elkeserítőnek. Mert meggyőződésem, hogy nekünk itt nem elsősorban az önkormányzat irányában kell a kapcsolatainkat javítani, hanem társakat kell keresni. (Folytatás a 4. oldalon.)