Szekszárdi Vasárnap 1994 (4. évfolyam, 1-51. szám)

1994-05-29 / 21. szám

1994. MÁJUS 29. . SZEKSZÁRDI VASÁRNAP 9 foglalkozása szerint varrónő. Megfogadtam, hogy soha többet nem kérek semmit. - A lakásvásárláskor még az utolsók között kaptuk meg a 150 ezer forintot, amit az első lakáshoz jutóknak adtak - veszi át a szót a férj. - De akkor is megkérdezték, hogy van-e autónk. Volt egy tizenhat éves Trabantunk, azóta gyarapodtunk, van egy 11 éves Ladánk! Szóval nem járt volna az autó miatt a támogatás. Akkor mondtam az ügyintézőnek, jól van, költözzön be helyettünk, az első ülés lesz a kis szoba, a hátsó a fürdőszobaVégül valakinek a jóindulatán múlott, hogy megkaptuk a támogatást, meg tudtuk venni - persze hatalmas kölcsönnel ezt a lakást és elköltözhettünk az anyósomtól, akinél addig laktunk. zben Zolika nagyokat ásít, de nem tágít, az utolsó percig kitart, közöttünk ül. Nyolc órakor máskor már ágyban van, de ha úgy hozza a szükség, sokáig bírja, ébren marad. Nem fáradékony, főleg ha valami izgalmas dolog zajlik körülötte. Inkább kis Kata türelme fogy el, aki kétéves és legalább két fiú veszett el benne. Nagy izgalommal várták a születését, bár az orvos nyugtatta a családot, ez nem genetikai rendellenesség, nem öröklődhet a másik gyermeknél. Ő egészséges. Szereti a bátyját és most már egyre többet segít neki, ha éppen hagyja. Hintáznak, bicikliznek, Zolika is tekeri bátran csak legyen aki utánaszalad. Egyedül futni nem szeret, de a világvégére is elgyalogol. Múltkor a Kálváriára sétáltak fel, voltak Sötétvölgyben és mutatja, hogyan evezett Dombodban a nyáron. Még nem tudja hovatenni szülei beszélgetését, mind gyakrabban hallja pedig, hogy Budapestre kélentene nagy nehézséget Budapesten az elhelyezkedés. Mert mint megtudjuk a család legnagyobb tervét: Budapestre készülnek. Minden fiú álma... az, hogy a nehéz helyzetben lévők, a kevésbé szerencsések jobban örülnek a szép pillanatoknak és ^^zreveszik azt ami apró boldogSPg? Nem tékozolják el az igazán fontos dolgokat, érzékük van valami egyensúlyteremtéshez. Örülni tudnak a „kis" dolgoknak is? Bálványossy Zolika annak rendje és módja szerint háromévesen óvodába ment. - Próbálkoztunk az Arany János utcai, a kórházi, a gyakorló, még az egyik tolnai óvodában is. Vagy a vezetőnő vagy a csoporttal foglalkozó óvónő nem vállalta a Zotyát. Volt ahol maradhatott volna, ha én is ott vagyok, másutt az volt a baj, hogy még egy személyt kellett volna felvenni, aki segíti, kísérgeti, hallottuk a választ. Pedig ez nincsen így, mert a gyerekeknek, ha elmagyarázzák, hogy van egy kis társatok, akit segíteni kell bizonyos helyzetekben, akkor biztosan megteszik - mondja a fiatal•

szony. Majd a nagymama teszi >zzá: - Az a legnagyobb baj, hogy a felnőttek nem fogadják el a másságát, ezért viszonyulnak hozzá így a gyerekek is. Még az egyházi óvodát is megpróbáltuk utolsó mentsvárként, de ott azt mondták: a játszótérre bevihetjük. Hát ennyit erről. z Nem akarjuk, hogy akár csak hét közben kiszakadjon a családból, más megoldás pedig nincs. Vagy vasárnap visszük, pénteken hozzuk, - az több, mint 600 kilométer minden hét végén vagy felköltö__ zünk. Az ingázásánál a pénzről még szó sem esik, ami egy nagy keresetű családban sem csekélység. Ötven százalék kedvezményt csak akkor kaphatnak, ha a kisfiú is velük van, a másik utat teljes jegyárral tehetik meg, üzemanyag-térítés pedig számukra nincs, mert csak testi fogyatékosság esetén jár a családnak. Egy vesebeteg esetében fizetik, egy vak esetében nem. Érthető ugye? B, ' olika a Kinizsi utcai gyógypedagógiai óvodába jár a mozgássérült és szellemi fogyatékos kis társak közé. Egyetlen kislány van, akinek hasonló a problémája, ő félénk és zárkózott lett Zolikával ellentétben. A kisfiút a szülők mindenképpen fejleszteni szeretnék, késszülnek az iskolára. Pécsett és Budapesten működik Vakok Általános Iskolája, de a fővárosiba viszik, mert szeretnének minden lehetőséget megadni számára. „Nem akaijuk, hogy kefekötő vagy söprűkötő legyen, a legjobb helyre íratjuk be - mondja határozottan az édesapa. Bálványossy Zoltán egyébként a DDG-áznál gázszerelőként dolgozik és számára nem jeálványossyék három éve költöztek az Alisca utcai két szoba, összkomfortos második emeleti lakásba. Az egy főre jutó jövedelmük meghaladja a tízezer forintot - pár száz forinttal. Pénzük nagy része az OTP-be vándorol havonta. Ha az OTP visszavenné is a lakást, mint ahogy már nem veszi, akkor is majdnem reménytelen volna Budapesten hasonló nagyságú és komfortfokozatú lakáshoz jutni. A XIV. kerületben már érdeklődtek, itt van ugyanis a Vakok Általános Iskolája, de csak a polgármesteri titkárságig jutottak. Barátságosak voltak velük, de nem sok jóval kecsegtették őket. Ha csak valamilyen különleges elbánást nem kapnak, reménytelen lakáshoz jutniuk. Hogy eddig intézményesen, hivatalos úton mennyiben támogatták őket? - A vakjáradékot Zolika kétéves kora után kaptuk először, amikor egy pécsi orvos megkérdezte, ugye fizetik nekünk? Visszamenőleg sem utalták. Én tízéves koráig gyesen lehetek, szeretnék is maradni. Szociális vagy nevelési segélyt egyszer kértem, de elutasítottak. Akkor még katona volt a féljem és 3000 Ft gyesem volt, az édesanyámnál laktam - mondja a fiatalasszony, aki eredeti — szülődnek. Számára ugyanis szeptembertől kezdődik az iskolaelőkészítő csoport. Biztosan nehéz lesz a beilleszkedés, a vak kisfiúnak talán a környezetváltozás a leginkább megrázó, hónapok kellenek, hogy hozzászokjon egy-egy tárgy új helyéhez, ismeretlen környezethez. Ezért is fontos az iskolára hangoló egy esztendő, a forgalmas nagyváros megismerése. Ahol igazi tartalmas életet szán neki a család. Hallottak „beszélő számítógépről", amit vakok számára fejlesztettek ki, kéz alól lehet megkapni és már tízezer forintért hozzájuthatnak, ha van ismeretség hasonló problémájú emberekkel, sorstársakkal. Persze léteznek sokkal drágább gépek, de arról nem is álmodnak. * - A lányom még a kórházban volt, amikor megkérdeztem a gyermekorvost, mire számíthatunk a Zolikával kapcsolatban. Azt a választ kaptam, hogy semmi jóra. Egyik szemgolyó sem fejlődött ki, adjuk intézetbe a leghamarabb mondja a nagymama. - Dehogy is adtuk volna, akármilyen, csak a miénk? - Nagyon nehéz volt? - kérdezem a kedves arcú fiatalasszonyt, akitől egyszer sem hallottam az emberben akaratlanul is formálódó szavakat: tragikus, borzasztó, igazságtalan, reménytelen... Q kJ oha nem gondoltam erre, csak amikor a Kata kezdett cseperedni, most látom, mennyivel könnyebb egy másik gyerekkel. Foglalkozni vele, nevelni... és végigmenni az utcán úgy, hogy ne bámuljanak meg bennünket. Takács Zsuzsa Kapfinger András így „látok" én i