Szekszárdi Vasárnap 1994 (4. évfolyam, 1-51. szám)

1994-05-29 / 21. szám

1994. MÁJUS 22. , SZEKSZÁRDI VASARNAP 3 H Logyan fogadta a döntésedet a környezeted? - Érdekes, három irányú volt a reakció. Voltak, akik egy kicsit morogtak, nemtetszésüket nyil­vánították; voltak, akik nagyon sajnálták és szomorúak voltak; és volt jó néhány olyan ember, aki azt mondta: nagyon szomo­rú és nagyon sajnálja, de megér­ti, s ha nekem ott jó dolgom lesz, szeretni fogom a munkámat, ak­kor örülni is tud neki. - Még a közelmúltban is úgy tűnt, hosszú távon tervezel Szek­szárdon. Mi az oka, hogy mégis­csak fogod magad és búcsúzol? - Amikor öt és fél esztendővel ezelőtt idekerültem, lényegesen hosszabb távra gondoltam. Ám I alig féléve dolgoztam itt, amikor hiár elkezdtek „bombázni" egy­házi berkekből, hogy bizonyos helyeken nagyobb szükség len­ne rám. Mindig akadt azonban valami nagyon jó kibúvó, ürügy, amivel a püspöknek nemet mondhattam. Ilyen volt a temp­lom tatarozása, majd az orgona felújítása, legvégül az elmúlt va­sárnapon felszentelt zombai templom építése. így most ötévi kérlelés után adtam be végre a derekamat. Le kell szögeznem, hogy nem Szekszárdról akarok elmenni ­hiszen nagyon szeretem ezt a vá­rost, nagyon kötődöm az embe­rekhez, az egyházmegyében dolgozó lelkészeimhez - másról van szó. Az utóbbi időben mun­kámnak már több mint kilenc­ven százaléka szervezői tevé­. kenység volt és csak a fennmara­' dó igen kis hányad az igazi lelké­szi munka. így - egészen őszin­tén bevallva - ami igazán csábí­tást jelentett az ottani ajánlat­ban, az az, hogy elsősorban lel­készként és csak kisebb részben szervezőként várnak. Biztos, hogy addig, amíg valaki fiatal és nagyon sok minden fűti, sok le­hetősége és feladata adódik, ad­dig bírja ezt a tempót, hogy éve­ken keresztül gyakorlatilag egyetlen szabadnap nélkül dol­gozzék - így azonban, közel a negyvenhez az embernek na­gyon hiányzik, hogy végre köz­vetlen lelkészi munkát is végez­hessen. - Eszerint nem a város megtartó erejével van gond. - Nem, szó sincs erről. Az vilá­gos, hogy a szolgálatom során igen sajátos helyzet állt elő, ami­ről azonban sem a város, sem a gyülekezet nem tehet. Neveze­tesen az, hogy rettenetes nagy emberhiánnyal küzdünk az evangélikus egyházban. Tudni kell, hogy az a feladatkör, amit az ban az esperesi megbízatásom óta elmúlt öt évben - még pontosab- -vittem, az normális körülmények Búcsú az esperestől A legritkább esetben említik HAFENSCHER KÁ­ROLY-ként. Általában Hafó, Hafóka, Kishafó, Harkály, Karesz, Kari a becsületes megszólítása - jeléül annak, hogy az öt esztendeje városunkba költözött fiatal evangé­likus lelkész, egyházmegyei esperes rövid idő alatt annyi­ra szekszárdi lett, mintha csak itt nőtt volna fel. Jó bará­tunk, egy biztos arc a vidéki kisváros pasztellszínei közt, olyan, akit ki sem lehetne seprűzni innen. A napokban bejelentette: július l-jén elhagyja a várost, e naptól a budavári gyülekezetben szolgál. között legalább öt önálló státus lehetne. Külön kellene egy szek­szárdi lelkész, egy esperes, külön a vidékre egy olyan lelkész, aki a szórványokat elláthatná, de kel­lene olyan nem közvetlenül gyü­lekezeti funkcióban is, mint a kórház, a börtön, a média. Ez utóbbi háromról tudom, hogy a közvetlen gyülekezeti szolgálat mellett csakjárulékos dolgoknak tűnnek, ám épp korunk körül­ményei adnak ezeknek a tevé­kenységeknek is igen komolyje­lentőséget. - Mi volt legfőbb tapasztalatod a Szekszárdon eltöltött öt eszten­dő során? - Na, az öt évre vonatkozóan talán csak annyit, hogy ugye a háborús éveket szokták duplán számolni, én a szekszárdi évei­met talán triplán is számolha­tom, hiszen annyi minden tör­tént az életemben ez idő alatt, amit más talán huszonöt év alatt sem élhet meg - ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Mindez nemcsak abból fakad, hogy én egy örökké nyughatat­lan természet vagyok - bár ez is biztos -, hanem negyven év el­fojtott szituációjához képest az egyházak olyan lehetőséget kap­tak, hogy magam is úgy éreztem: ezt a sanszot egyszerűen nem le­het kihagyni. Legfontosabb benyomásom ­egyben örömöm -, hogy sikerült megmutatni: nagyon-nagyon különböző emberek egy kiskö­zösségen belül igenis képesek gondolkodásukban egymáshoz közelíteni úgy, hogy egymást el tudják hordozni, és úgy, hogy jó ügyek érdekében összefogásra is képesek legyenek. Igen hetero­gén gyülekezettel sikerült ez: Németh Pista bácsi szokta mon­dani, hogy ide ötvenhárom gyü­lekezetből csöppentek az embe­rek. A legnagyobb élmény tehát, hogy ezt a sokféle, néha egymás ellen dolgozó embert is sikerült egy irányba beállítani, ha úgy tetszik: a sokféle szelet egy kö­zös vitorlába befogni. Itt ugyan­úgy gondolhatok az építkezés munkálataira, mint kulturális programokra - lásd orgonaver­seny - vagy az ökumenikus munkákra. - Nem tartasz attól, hogy távo­zásoddal ez hihetetlen lendületű munka, a sok-sok elindított folya­mat, a működő gépezet lelassul, erejét veszti? - Nem tudom, hogy valóban arra van-e szükség, hogy ezek a dolgok így menjenek tovább és esetleg nem az lesz-e üdítő, ha valaki ezt másként fogja csinálni. (Folytatás a 4. oldalon.)

Next

/
Thumbnails
Contents