Szekszárdi Vasárnap 1994 (4. évfolyam, 1-51. szám)

1994-05-08 / 18. szám

1994. MÁJUS 15. SZEKSZÁRDI VASÁRNAP „Hív egy emlék..." Videoclip harmincezerért A szekszárdi tévében többször láttam egy videoclipet. Egy kéttagú együttes egykori Simon and Gerfunkel-számot énekeltek magyarul. A színes felvételbe időnként beúsznak barna tónusú képek, hisz a fiúk a gyermekkorukról az egykor volt házról énekelnek, ahol egy aranyos kisfiú (a clipen Pecze Balázs alakítása) a gyermekkorát éli. Szerepel egy idős bácsi, (Bodrogi István) aki szájharmonikán játszik, a gyerek pedig csodálattal nézi. Talán így kezdődik a zenésszé válás. M űndezt Mayer Zoltán, a szekszárdi városi televízió operatőre készítette, aki egyetlen vidékiként jutott az első országos videoclip-fesztivál harminc legjobbja közé. - Száztízen jelentkeztünk - emlékezik, - az első beküldött munka után válogatott az előzsűri, így a harmincas döntő már meghívásos verseny volt. - Mi volt a feladat? - Harminc zenekart osztottak ki, elvileg kisorsolták, a gyakorlatban viszont összeszokott stábok, partnerek dolgoztak. Mire felmentem Pestre, már mindent elosztottak, összesen hat zenekar maradt. Ebből öt ismert együttes és ez a két srác volt teljesen ismeretlen. - „Véletlenül" jutottak neked? - Végül is én választottam. Azért, mert nekik még nem volt clipjük. Solyom Tamás és Shilling Tibor énekli magyar nyelven a Simon and Gerfunkel-számokat. Ők írták a magyar szöveget is. Állítólag a napokban jelenik meg az első lemezük. Egyébként két lemezre van előszerződésük a Poligram Kiadóval. - Kezdőkkel még nehezebb lehetett a munka... - A Magyar Televízió egyik Hervizsnyon stúdiója adta a technikát két napra. Emellett háromszor öt órára adtak vágási időt. Persze fcnnek megint csak a fele sem volt igaz, mert a pestiek annyi ideig készítették, ameddig akarták. A meghatározott időt talán csak én tartottam be. Nekem a sztoriban is úgy kellett gondolkodnom, hogy ennyi idő alatt megvalósítható legyen. - Budapesten készültek a felvételek? - Az egyik napon. A többi szekszárdi helyszínen készült. A barnított, régi hangulatú felvételeket mind Szekszárdon forgattam. - A nevedet gyakran látjuk a tévé különböző produkcióinak alkotólistáján, de Mayer Zoltánról talán mégis érdemes többet elmondani. Mégis, hogy kezdődött? - A Rózsába jártam középiskolába. Ott kezdődött a filmezés, illetve a film iránti vonzalmam. Az első gépem egy szuper 8-as kis kamera volt. Azzal a különböző sulibulikról készítettem felvételeket. Volt egy ismerősünk, egyébként szekszárdi, aki a Mafilmnél vezető beosztást töltött be. Az ő segítségével mehettem nyári munkára a Mafilmhez. Nekem mindegy volt, hogy mit csinálok, csak filmközelben lehessek. - Mit dolgoztál? - Ott lehettem az operatőrök mellett, amolyan segéderőként. Érettségi után a pécsi körzeti stúdióba mentem dolgozni, mert ott volt legközelebb televízió. Segédoperatőrként alkalmaztak, közben elvégeztem egy szerkesztett műsorkészítő tanfolyamot. Utána kameraman státusban voltam. Amikor indult a szekszárdi tévé, az első perctől visszafelé kacsingattam, Dránovics úr megkeresésére igent mondtam, így nyolcvankilencben jöttem újra haza Szekszárdra. A pécsi négy év alatt kiváló operatőrök mellett dolgozhattam, sokat tanultam tőlük. - Ki az operatőri példaképed? - Talán nem is nevet, neveket mondanék, inkábba azt, hogy a zenés, a zenei anyagokat nagyon szeretem és aki abban maradandót alkotott, attól ismeretlenül is igyekeztem tanulni. így inkább a televíziós operatőrök a példaképeim, régen nem filmgyártásban gondolkodom. Az elektronikus rögzítés az, ami jobban tetszik. Ha mégis neveket akarsz, Szalai Tamás, Pálffy István akikre szívesen gondolok. - Arról még nem szóltunk, hogy a videoclip-fesztiválon hányadik lettél... - A harmincból a tizenötödik. - Reálisnak érzed ezt? - Azt hiszem, nem nekem kell ezt megítélnem, de többen mondták, hogy az első tíz között lett volna a helyem. Nem volt ez igazán verseny. Indultak olyan clipek, amelyek három-négyszázezer forintos költségvetéssel készültek. - A tied mennyiért? - Saját zsebből álltam. Az utazások, egyéb költségek harmincezer körüli összeget vittek el.' - És mit adtak érte? - Semmit, ezt kikötötték az elején, hogy munkabért, díjat a clipekért nem kapunk. - A harmincból egyedül voltál vidéki. Nem kilátástalan harc vidéken tévézni? Egyáltalán a szakma elismeri a vidéki kollégákat? - Aki nincs ott a vérkeringésben, az nem sokra megy. Budapesten van a filmgyár, a tévé, minden. Pécs is egy külön világ. Igazán profi emberek dolgoznak ott, még sincs olyan rangjuk, mint a budapesti kisebb kaliberű embereknek. A nagy tévénél a körzeti stúdiókat is lenézik, a városi tévéket pedig partnernek sem tekintik. - A színművészeti főiskola operatőr szakán nem próbálkoztál? - Dehogynem. Háromszor is, mindig az utolsó rostán estem ki. Ott is az a helyzet, hogy jelentkezik száz-sZázhúsz ember és felvesznek négyet-ötöt. Általában azokat, akik már hat-nyolc éve a filmgyárban, vagy a tévénél dolgoznak státusban. Más iskola pedig nincs. Úgy kell ellesni a szakmai fogásokat. - Akkor most nyugdíjig a szekszárdi tévénél leszel? - Jó kérdés, már én is felvetettem magamnak. Mindenesetre azt szeretem a helyi televíziózásban, hogy az ember jobban átlátja az egész alkotó folyamatot. A nagy tévéknél csak egy láncszem. Ott az operatőr leforgatja az anyagot, és már nem is látja. Itt én vágom meg, foglalkozom a zenével, mindennel. így a vidéki tévézés változatosabb, izgalmasabb. Nem hiszem, hogy sokkal boldogabb lennék, ha egy nagy tévénél egy kis csavar szerepe jutna rám. Itt még van sikerélmény. Az emberek barátian szóvá teszik, kritizálják vagy dicsérik a műsorokat. Pesten erre szinte sohase kerülne sor. „Hív egy emlék, egy kedves kép, egy ház, ahol én zenélek, egy ház, ahova visszatérek, egy ház, ahol a szerelmem vár, szólít a csendben..." - éneklik Mayer Zoli filmjében, ami egyetlen vidéken készült alkotásként tizenötödik lett az országos versenyen. Tamási János fotó: kafi