Szekszárdi Vasárnap 1994 (4. évfolyam, 1-51. szám)

1994-02-27 / 8. szám

12 szekszárdi 1994. február 27. Visszavonulás lesz a vége? Várkonyi nem vádol, csak valamit „feltételez" Guóth I.: „Az edzés kérdésében soha senkinek nem engedek" A papírforma szerint az alábbiakban pozitív kicsengésű, optimista cikknek kellene születnie. Elvégre Szekszárd város momentán legnépszerűbb sportolójával beszélgetek (o kapta a legtöbb voksot a három kategóriában is meghirdetett Szekszárd legnépszerűbb sportolóinak olvasói megválasztásakor). Várkonyi Gabi... A szó legeredetibb értelmében az egyetlen szekszárdi kosaras a csapatban, az utolsó itteni nevelés. Mindig jöttek pezsdülést hozó új emberek, de a pályán nyújtottak alapján: átlagteljesítményével, meccseket eldönteni tudó képességével, ehhez a játékhoz való érzékével ő számított „numero I-nek" a csapatban hosszú éveken át. Ez a szerepkör ebben a bajnokságban veszni látszik, de nem emiatt olyan a kedélyállapota sokak kedvenc kosarasának, mint amilyen. Aki egy kicsit alaposabban szemügyre veszi őt a meccsek, az edzések előtt, közben és után, az le tud olvasni a csupán erőltetett mosolyokra képes arcról valamit: a szenvedésekkel telített vívódást, a kosárlabda szempontjából bizonytalan jövőt. - Valami nem stimmel, valami nem egészen úgy alakult ahogy eltervezted. Már elnézést a hasonlitgatásért, de ez az idei Várkonyi már nem a Szekszárdot a felsőházba vezénylő tavalyi, vagy az évekkel ezelőtti... - Ez így van, összpontszámom hűen tükrözi. - Miért éppen most? Többet edzel a tavalyinál, megy a csapatnak, még májusban megműttetted a rakoncátlankodó térdedet, szóval... - Igen megműttettem, és reménykedtem: talán sikerült, lehet még pár jó évem a kosárlabdában. De a terhelés hatására fokozatosan szálltak el az illúzióim. Mózer doktor mindent megtett, de ha egyszer a szalagok, izületek túlterheltek! Az emberek csak azt látják, hogy nem sikerülnek a dobások, de azt csak kevesen tudják, hogy miért. Mert a rám törő fájdalmak miatt nem tudok beleállni a dobásokba, nem tudok kitámasztani, mert annyira kímélem a jobbik térdemet, hogy túlterhelem, mert... De ennél is fájdalmasabb felismerés, hogy néha már kínszenvedés följutnom a negyedik emeletre, amivel nem lehet viccelni. - Vagyis napirenden a végleges visszavonulás gondolata? - Ha alapvetően nem javul a helyzet, nem nagyon lesz más megoldás, sajnos. Akkor hát a balszerencsével, illetve a korral járó objektív helyzetről lenne szó, miután nem lenne más teendőnk, mint sajnálkozni, aggódni azért, hogy mekkora űrt hagy maga után, egyáltalán tudja-e őt pótolni a KSC...? Vagy már azért korteskedni, hogy a szekszárdi női kosárlabda eddigi korszakos egyéniségeitől eltérően, őt tisztességesen - mondjuk egy gálamérkőzés keretében búcsúztassa el a klub? Gabi azonban úgy érzi: nem teljesen a sors kiszolgáltatottja, ha az elvégzendő munka mennyiségét illetően kompromisszumra jut a megalkuvást nem ismerő, a csapattal nyár óta dolgozó új trénerrel, Guóth Ivánnal, akkor... - Nem akarok vádaskodni, nem lenne korrekt, mert csak feltételezek dolgokat. Elismerem, szükség van a speciális dobóedzésekre, szakmailag maximálisan elfogadom az Ivánt, érti a dolgát. De az ember nem gép, a szervezete jelez, voltak hetek, napok amikor csak fájdalmak árán tudtam teljesíteni az edzéspenzumot, ami nem használt, sőt... Nem arról van szó, hogy én akartam volna meghatározni, hogy hetente hányat edzem, hanem, hogy úgy érzem: most tényleg nem használ, ha azon a bizonyos napon edzenék, akkor megtehessem, hogy kihagyjam azt a délelőtti vagy délutáni edzést. Ha ez gyakran előfordul, nyilván az edző számára nem tolerálható, de ha csak havi néhány esetről van szó... nem tudom... Állítani nem állíthatok semmit, de nem zárhatom ki annak a lehetőségét, hogy most a terhelés az eredményesebbjáték, a gyógyulás szempontjából jobb lenne a térdem. Nehéz - érzelmi momentumokkal átszőtt - kérdés. Főleg most! Amikor Guóth Iván mintegy féléves ténykedése során érezhető pozitív változásoknak vagyunk tanúi a szakmai munkában, ennek nyomán a csapat eredményességében. A csak a csapatban gondolkozó, ennek mindenekfölöttiségéből nem engedő trénert valamiféle lokálpatrióta indíttatásból elmarasztalni, hovatovább merevséggel, csőlátással vádolni... eléggé egyoldalú és igazságtalan lenne.!! Még akkor is, ha jelen esetben nem csupán egy valamilyen szekszárdi játékos sorsáról, annál többről van szó... - Megfordultam már jó néhány klubnál, de az edzések kérdésében sosem engedtem, erre most sem vagyok hajlandó - jegyezte meg Guóth Ivá^ Még a feleségem, Ibolya esetében sflp Amíg nincs teljesen rendben, adaig szóba sem jöhet, hogy esetleg pályára lépjen. Nem mondhatok mást, nagyon sajnálom a Várkonyi Gabit, hogy így járt, kvalitásai vitathatatlanok, ha rendesen dolgozhatna nagy szükségem lenne rá. De ami már nem megy, azt nem szabad erőltetni - tartja a mondás... Szekszárdi vasemberek III. Dr. Szabó Péter: Győzelem hawaii körülmények között Az utóbbi időben arra lettem figyelmes, hogy bármilyen összefüggésben, vonatkozásban, bárhol is essék szó a triatlonról, szinte tuti, hogy dr. Szabó Péter említésre kerül. Igen, a szimpatikus fogdoki, aki azon túl, hogy versenyez, egyfajta missziós szerepet is felvállal a sportág szekszárdi felnőtt szintű létezéséért. Egyik alapítója a sportág sanyarú szervezettségi helyzetén javítani szándékozó, bő egy éve létező triatlonklubnak, a Dynamic-nak. A frontember persze, hogy tagja ama szekszárdi hatosfogatnak - a cikksorozat elindulása óta kiderült, hatan vannak, - akik városunkból eljutottak az Iron man - triatlon táv (3,8 km úszás, 180 km kerékpár, 42,5 km futás) teljesítése okozta katartikus élményig. - Annyi az előtörténet - kezdte dr. Szabó Péter-, hogy a vitorlázórepülést az egyetemi tanulmányok miatt abba kellett hagynom. - Itt, Dél-Dunántúlon gyorsan elterjedt a triatlon. Az úszás az adott volt. Elkezdtem biciklizgetni, futogatni, ami már elég volt ahhoz, hogy a rövid-, illetve középhosszú távú versenyeken valahol középmezőnyben végezzem. Amolyan kalandként, lesz ami lesz alapon, elindultam Fadd-Domboriban az Iron man felén (2,5 úszás, 9 km kerékpár, 21 km futás). Valahogy kikínlódtam, s rögtön rádöbbentem: ha a nagyobb távokon akarok valamilyen sikerélményt elérni, keményen, céltudatosan készülnöm kell a továbbiakban. A rendszeres napi edzéseknek már egy év elteltével - ugyanezen a távon - éreztem az áldásos hatását: egy kerek órát javultam, s ez a tavalyi harmincadik helyhez képest a 13. helyet jelentette az abszolútban, kategóriámban pedig a jóval előkelőbbet. - Ezek után mindjárt megjöhetett az étvágyad az Iron manra? - Igen, már ennek bűvkörében éltem - növelve az edzés mennyiségét, intenzitását. '89-ben, a féltáv második teljesítése után elhatároztam: '91-ben, szekszárdi társaimmal együtt én is ott leszek a nagyatádi hazai szupertriatlon rajtjánál. A katonáskodás persze közbeszólt, átment a dolog a következő évre. - Jóval forróbb pillanatokat élhettél át, mint Gabi Gézáék egy évvel korábban. - A rajt előtti órákban eszembe jutottak, irigyeltem őket az akkori kilométerért. Nekem hamisítatlan trópusi nyár jutott, érzékeltetésére, negyven fok volt árnyékban. A nagy aszály máig emlékezetes éve. Egyszerűen őrültnek tartottak bennünket. Mindenki nagyon visszafogott volt, ráadásul a légkört igaztalanul mérgezte, hogy pár héttel ezelőtt valamelyik versenyén történt egy halálos baleset. Kropkó Peti, a magyar legnagyobb, eképpen biztatott vagy éppen lohasztotta a társaságot: „Gyerekek, ez már majdnem olyan klmíma, mint a hawaii..." Felmértem a helyzetemet: az úszás még kellemes érzése után túrakerékpáro^^ stílusára váltok, majd a futást meg^^ juk. Végig kell menni - szuggeráltam magam. A jószándék kevés volt, mintegy negyvenen fokozatosan dőltek ki a sorból. Hiába a locsolókocsi, hiába a két kilométerenkénti frissítőállomás, itt a nekünk szaharai forrósággal külön meg kellett küzdeni. - Mikor jött a krízis, vagy Szabó Péter vasemberekhez dukáló módon úgy ahogy van, „megette" a maratont is? - Elmondhatatlan, hogy milyen fizikai és pszichikai gyötrelmeket éltem át 38 kilométer megtétele után. Valóban krízis volt, úgy éreztem, elfogytak a tartalékok. Mondtam is az öcsémnek, kész, nem megyek tovább, álljunk meg. Ez utóbbi - ha csak pár percről is van szó - a, feladással lett volna egyenlő. Valahogy lelépegettem, lekocogtam a hátralévő igen kritikus 3-4 km-t. Beszélgetésünk idején már a második Iron manjére készül a Kreátor Kft. által támogatott orvos, triatlonista. Nem csupán a couberteni teória (nem a győzelem, a részvétel a fontos) szellemében... Bár, ha megint kifogja... Afrikát?!...