Szekszárdi Vasárnap 1993 (3. évfolyam, 1-51. szám)

1993-01-10 / 1. szám

9 1993. JANUÁR 24. * , SZEKSZÁRDI USARNAP aki a zenénél csak az irodalmat imádta jobban, s elkönyvelték, hogy magyar-latin szakos tanár leszel. A Garay maturandusaként viszont fejreállítottad a környezetedet. - Tényleg így volt... Döbbenet, háborgás azon a pályaválasztási beszélgetésen, amikor bejelentettem, hogy nem az ELTE az úticélom, hanem Pécsett az orvostudományi egyetem. - Áruld el, mi volt ez? Extravagancia vagy hadüzenet édesanyád betegsége okán minden betegség ellen? - Biztos, hogy ez is benne volt kimondatlanul a másokat kiborulásig meglepő döntésben és haloványan az a fölismerés, hogy én, Erdélyiék lánya, orvosként talán többet tudok tenni az emberekért, mint tanárként. - Nagyon régen jmwéltél egyszer ^Jb'/, hogy más egyetemi polgárokkal, tanárokkal és tanársegédekkel mindennapos voltál a pálosok templomában. Vallásosságod és az egyházhoz fűződő kapcsolataid soha, semmi galibát nem okoztak? - Először 1956-ban - már harmadévesként - fölfüggesztettek, el is veszítettem akkor egy félévet. Az volt a „bűnünk", hogy egy barátnőmmel püspöki leiratot kézbesítettünk a palotabozsoki •

bániára. Kide!, hogy ebben semmi, az államrend löllörgatásának szándékára utaló közlés nincs. Különben ahogy^orábban, az alatt a félév alatt is ápolónőként dolgoztam és megfordult a fejemben, hogy ha kiadják az utamat, elmegyek a bábaképzőbe. - Azt mondtad, először. Volt másodszor is? - Bizony, igen, főleg a családomban és akkor, amikor Karcsi - aki pap volt - kilépett az egyházi rendből, hogy összeházasodhassunk. Az adta meg elhatározásához az utolsó lökést, hogy elöljárói úgy vélték: „Nem baj, ha szerelmes, az nem ok a kiugrásra. Tartson szeretőt!". - Látod, ezt én nem firtattam volna, de ha már magától szóba jött, kérdeznem kell. Kapott-e Csontos Károly valamiféle segítséget a civil, a világi egzisztencia megteremtéséhez? - Hát persze, hangzatos ígéretekben. Tanítani szeretett volna az én Drágám, mert elvált szülők gyermekeként - akit az édesanyja igen sanyarú körülmények között nevelt és papneveldébe is ezért adott -, már egész kisfiú korából voltak fizető tanítványai. Nem engedték katedrára. Az is a véletlen műve volt, hogy a moziüzemi vállalathoz került. A moziban elvesztett személyi igazolványáért ment be a központba, ahol belebotlott az igazgatóba. Szóba elegyedtek, s a direktor úrban volt elég bátorság ahhoz, hogy alkalmazza és majd minden lehetséges beosztásban próbára tegye a „veszedelmes" embert. Munka mellett könyvtáros, népművelő képesítést is szerezhetett a Szombathelyi Tanítóképző Főiskolán. Szerette volna bölcsészkaron folytatni a tanulást, de az már nem ment. Te is emlékezhetsz a megyei lap kritikai rovatának szerkesztőjeként, hogy filmkritikái sem tetszettek némely - mondjuk így - korlátolt embereknek. - Ez nekem se könnyű emlékem. Beszéljünk inkább arról, hogy mit szóltak a pályatársaid a kórház elmeosztályán, amikor 1963-ban összeházasodtatok és ugyanúgy benn laktatok a kórházban, mint akkoriban más osztályok orvosai? - Senki se volt elragadtatva, sokan távolságtartással is tüntettek. Egyedül a főorvos úr Szepesi János bácsit engesztelte az a remény, hogy házasságunk után Karcsi esetleg áttér az evangélikus vallásra. Nem álltunk azonban kegyben a kórház akkori vezetőinek körében sem, mert amikor elkezdődhetett végre az orvosok kiköltöztetése lakáshoz juttatással, hogy ismét rendeltetésszerűen lehessen használni az orvosszállással foglalt kórtermeket, értünk nem az egészségügy, hanem a mozisok álltak a sarkukra. Nekik köszönhető, hogy elkezdhettük az otthonteremtést a Wosinsky lakótelep egyik parányi lakásában. - Medikaként te Szentágothay és Környei professzorok bűvkörében éltél, nevelődtél, úgy látszott, hogy életre szóló lesz elkötelezettséged az elmeorvoslás iránt. Tényleg nem volt más megoldás, csak a pályamódosítás? - Nézd, ez összefügg valamelyest a házasságunkkal. Végzősként a már akkor jó hírű Szombathelyi Markusovszky Kórház elmeosztályára pályáztam, hogy ott szerezzek szakképesítést és a szülői háztól távol végre lerakhassam a saját felnőtt életem alapjait. Nem sikerült, itt volt hely Szekszárdon, ami a már említetteken és sajátosnak ítélt szakmai elképzeléseimen kívül akkor vált igazán a konfliktusok miatt elviselhetetlenné, amikor a pálfai gyermekotthon a megyéhez került. Ide, ebbe az akkor fölöttébb zűrös intézménybe akarlak kedvem ellenére deportálni, vezetőnek. - Fellázadtál és választottad 1973-ban Őcsényt, a pálfai stallum helyett. Olaj volt ám ez is a tűzre, számodra pedig a dac, nemes üzemanyag az itteni helytállásban. Az, hogy beválasztottak a képviselőtestületbe, azt bizonyítja, hogy nemcsak orvosi munkáddal szereztél közmegbecsülést. Most képviselőként is nyugdíjba készülsz? - Csak a legközelebbi választáskor. De megsúghatom, örülnék, ha az utódomat méltónak ítélnék az itt élők arra, hogy elfoglalja helyemet a testületben. Jó az, ha ott van a község mindenkori vezetői között az, akinek szívügye az egészségügy szinten tartása, fejlesztése. - Büszkék lehettek a rendelőtökre, ahogy láttam, mert máris adott benne minden, amire csak az alapellátásnak szüksége van. Ez, ha szerényen hallgatsz is felőle, olyan eredmény, amiben oroszlánrészed van. Kicsit se fog fájni a szíved, amikor majd a telekszomszédságból átnézel a karnyújtásnyira lévő rendelő felé, a konyha vagy az étkező ablakán? - Biztos, hogy nem, hiszen a munkát sem hagyom abba igazán. Mivel Decs kivált a bátaszéki ügyeletből, az ott dolgozó kollégákkal vállalok hétvégi ügyeleteket és igaz, hogy még nem komolyan, de foglalkoztat a magánorvoslás terve is. Egyelőre gondolatban sem vagyok képes fölvállalni a tétlenséget... LÁSZLÓ IBOLYA Szekszárdi történetek Évforduló Egy évforduló mindig valamiféle ünnep. Ez vonatkozik a családi dolgokra, de össznépi, az egész országot, a földkerekséget érintő évfordulók természetesen mégfontosabbak, még Inkább a figyelem középpontjában"állnak. Ez az évforduló, amire most gondolok, természetesen a 92-es, 93-as évek fordulója, amely még csak alig több, mint egy hete zajlott. Azt hiszem, különösebb dolog nem is történt most. A szokásos január elsejével belépő árváltozások ma sem maradtak el, az időjárás is a megszokott hideg, mert télben járunk, de nemcsak hideg, hó is van, már amikor ezeket a sorokat írom, vasárnap délelőtt éppen szakad, nagyon szép nyugodt minden. A szokásos szekszárdi, kisvárosi csend. Ez most már, azt hiszem, mindig így lesz. Ez a város nem tudja magát megtagadni. Amikor más városok, még csak nem is nagyobbak nyüzsögnek, hangosak, az emberek az utcán vannak, akkor Szekszárdon egészen biztos, hogy senki sincs az utcán, még csak véletlenül sem. Az őslakosok így szokták meg. Aki meg úgy került ide valahonnan, az meg lassan felveszi ezt a „tempót", tudomásul veszi és esze ágában sincs rendet bontani. Szóval csendes a város, fehér, havas, álmos. Az emberek még az első munkanap előtt végiggondolják az év végét, az év elejét. Azért mindenkinek akad valamiféle emléke a szilveszterről, újévről, vidám, meg csak egészen egyszerű. Idősebb ismerősöm párjával ünnepelt és egy egészen közeli hozzátartozójuk nem volt velük, messze volt, nagyon messze. Neki is kitették a pezsgőspoharat. Tiszteletből. Töltenek neki is. Éjfél előtt, ahogy azt kell, pezsgő kerül majd a három pohárba. De problémák adódtak. Nem akart kinyílni az üveg. Az atyaistennek sem engedett a dugó. A gazda ekkor szerszámot keresett. Ez esetben egy szép nagy franciakulcsot. Azzal próbálta nyitni az üveget, de még így sem ment. Fogott hát egy kenyérvágáshoz való fűrészes kést és azzal nyiszatolta a kemény műanyagot, hogy ki lehessen önteni az ünnepi italt és hát ne maradjon szégyenben az asszony, meg a távoli rokon előtt sem. És a pezsgőt akkor koccintsák, amikor annak itt van az ideje, mondjuk a Himnusz után. Éppen csak, hogy belefért az időbe, a még tavaly, 1992-ben elkezdődött üvegnyitás már 1993ban fejeződött be, épp jókor, amikor kell. Lehetett koccintani egymással és a távollevő harmadikkal. Boldog új évet nekik is, másoknak is, mindenkinek, ismerősnek és ismeretlennek. -tüke-