Szekszárdi Vasárnap 1993 (3. évfolyam, 1-51. szám)

1993-02-07 / 5. szám

1993. FEBRUÁR 7. , SZEKSZÁRDI MS4RN4P 13 tS> A krétaarcú Twist Olivér Gyermekkorunk szomorú­szép, szívet rázó igaz története színpadon: a Twist Olivér. Élő eleven lett Fagin, Monks, Mr. Brownlown, Mr. Bumble, Sally, Nancy és a többiek. A Har­lekin Színház előadása felett minden bizonnyal ott lebegett Dickens szelleme, mintha biztat­ta volna őket: pontosan ezt sze­rettem volna elmondani, a meg­idézett szenny, bűn, rongyosság metaforái ellentétében az áhított, védett otthon melegét megidéz­ni..., némi kis igazságot a sze­gényházi gyereknek is. Tudjuk, Twist Olivér nem is érti, mi tör­ténik vele, csupán életkorának • rmális indulataival reagál: ha es, adjanak neki enni! Nem ér­ti, miért üti, pofozza, rúgja ezért Mr. Bumble. „Egy tökéletes gé­pezet áldozataként, meztelen magányba hullva szerzi meg új és új tapasztalatait." Szenved, sír és az éhségtől krétaarcú. A dickensi szellem csodálatos értéke ez az átfogó, átölelő em­berség, a meleg szeretet, amely­ben megtörténhet a csoda is. Hi­szen mindenki erre vár. Az újra­találkozás boldogságára. A meg­váltó befejezés, a darab utolsó mondata ilyen szimpla: „Az igaz­ság mindig kiderül". Érzi is ezt az Olivér korú közönség. Úgy tom­bolnak a bátaszéki, felsőnánai, gyönki, nagydorogi, szekszárdi és tolnai gyerekek, olyan önfeledten éltetik az erkölcsi diadalt, hogy azt vélni, egész életükben ezért fognak küzdeni. Habár ma már se szegényház, se dologház... Lojkó Lakatos József, a 10 éves Harlekin Gyermekszínpad atyja: ,,'79-ben végeztem a Szín­művészeti Főiskolán Fábry Zol­tán osztályában. Ezután Róma jött, ösztöndíjjal kerültem ki Ber­tolucci stúdiójába, asszisztens­ként, ahol a 20. század című film­jében dolgozhattam. Aztán a Bernarda Alba házát vittem film­re. Kaptam érte 15 díjat külföl­dön. Amikor már újra itthon vol­tam, megrendelésre nem dolgoz­tam. Gigantomániás rendező va­gyok, magas költségvetéssel. A magam útján indultam. A felnőt­tekben csalódva kissé, gyerekek­kel álmodtam meg egy színházat, arra is gondolva, hogy ha majd nagyok lesznek, felnőttszínházat csinálunk, ők meg majd megint gyermekszínházat..., a boldogság, a szépség latinos kisugárzásával. A Pál utcai fiúk 900 előadást ért meg, legutóbb az angol tévé is felvette. A nyelvükön adtuk elő. Fantasztikus a gyerekderékhad! Most, hogy a Kék madárra ké­szülünk, üzenem a szekszárdiak­nak, hogy váijuk őket, mert meg­válthatják minden igyekezetün­ket azzal, hogy megnézik a dara­bot. Tudjuk, hogy a lelkünkbe kell elraktározni és megőrizni a szépséget, hisszük, hogy a túlélés nagy lehetősége az álom, amely­nek boldogságát be lehet építeni a hétköznapokba." NÉMETH JUDIT Tisztelt szerkesztőség! A Szekszárdi Vasárnap január 24-i számában olvastam a „Nyeretlen let­tem" című cikket, amely „Tamási" aláírással jelent meg. Ezzel kapcso­latban szeretnék néhány megjegyzést tenni. Az áfa-törvény módosítása és az ebből adódó üzemanyagár-emelés különleges helyzetet teremtett a ben­zinkutaknál az elmúlt év végén. A benzin áfa-tartalma ugyanis jóval na­gyobb lett január l-jétől, mint ameny­nyi a fogyasztói ár emelkedése volt, ez tehát arra ösztönözte a benzinkút­üzemeltetőket, hogy minél kisebb készlettel zárják az óévet. Minden megmaradt liter után ugyanis kb. öt forint veszteséget könyvelhettek el. Ezért én is igyekeztem olyan meny­nyiséget rendelni, hogy üzemanyag­hiány ne legyen, de lehetőleg minél kevesebb maradjon az új évre. Persze az is természetes, hogy az autótulajdonosok közül sokan sze­rettek volna néhány nagyobb kannát, sőt hordót megtölteni még az áreme­lés előtt, ezt azonban az említett kö­rülmények miatt - éppen azért, hogy a készletem kitartson az év végéig ­kénytelen voltam megtiltani a szek­szárdi Shell-kútnál. Kétségtelen, hogy a cikk szerzője láthatta, amint valakinek szolgáltunk ki kannába benzint, ez azonban különleges eset volt, az illető ugyanis a közelben rob­bant le az autójával, amelyből kifo­gyott az üzemanyag. Ennyit szerettem volna az emlí­tett cikkhez hozzáfűzni. De mindig a vevőnek van igaza. Tisztelettel: Gyurkó László, a Shell-kút vezetője. * * * Az olvasó hangja „Tisztelt szerkesztőség! Megbotránkozva olvastam az újság Cím nélkül c. rovatát. Nem gondoltam volna, hogy az emberek ennyire brutá­lisak és ennyire gyávák. Mert mi az ne­kik, hogy egy szerencsétlen cicát, hogy úgymond felnyársaljanak?! Hisz vele nem nehéz szembeszállni, de vajon a tettes a saját értelmi és erkölcsi szinten álló embertársával ugyanígy jár el? Nem hiszem! Az ilyen embernek nem jár más, mint gyűlölet és a megvetés érzésének elviselése. Arra nem gondolt, hogy ez az állat is ugyanolyan élőlény volt mint ő, s ugyanúgy joga volt az élethez mint ne­ki... Kérem közöljék levelem s talán a tettes egy kicsit magába fordul, s el­gondolkodik azon amit talán önkívüle­tében tett... TALÁN Köszönettel: Sz. Mónika (17) (valaki, aki a Földön helyet hagy az állatoknak is)" * Természetesen megértjük olva­sóink felháborodását. Azokét is akik nem ragadtak tollat, hanem telefo­non fejezték ki felháborodásukat az esettel kapcsolatban. Úgy gondoljuk, hogy még mindig több ajóérzésű em­ber közöttünk, mint akik ilyen mó­don keresik szórakozásukat. * * * Pár percet kértem és kaptam... Meghívtak az ATLÉTÁK BÁUÁ­ra a Gemenc Szállóba. Remek szerve­zés - sok vendég. Köszönet Jéhn Kati­nak és Mohai Áginak. Az összejövetel profi módon tánccal kezdődött. Van egy „Bartinánk", a táncosok újra bebi­zonyították - tudnak táncolni. Engem a tánc címe is megkapott; „Lámpás" Szimbólum úgye? Keressük az igazit? Van már működő veterán klub - van if­júság és az ott látottak bizonyítékul szolgálnak-van sok szenior „utánpót­lás". Fogjunk össze az A TLÉTÁKÉRT! Ráférne... Edzői haragosdik, egyre kevesebb a versenyezni kívánók szá­ma, kevés a versenybíró, szponzori és egyéb segítség is elférne... Olyan emberek sokasága gyűlt ösz­sze akik, ha akarnak, tudnak segíteni még egy egyszerű ráfigyeléssel is... ott ismertem meg a táncosok Jő nőkét", Matóknét - a férje atléta volt. Példa er­re ő. A Gemencben rendezett találkozó 1970-80. évben atletizáltakat várt. Re­mélem az ott egybegyűltek rövidesen kíváncsiak lesznek arra is, hogy mit tudnak még az atlétikai pályán... Haj­rá ifjú veteránok! Már 30-35 évtől vá­runk benneteket! Mi az első összejövetelünket 1974­ben tartottuk. Hasonló szép létszá­munk volt, mint a Gemenc Szállóban. Vártuk a volt atlétákat és azóta évente ismétlődő a már kialakult társaság ta­lálkozója. Az idén január 22-én találkoztunk 55 fővel. Jó volt látni annyi embert, aki az at­létika szerelmese. Mi kezet nyújtunk nekik és szeretettel várjuk az újakat., Reméljük elfogadják! Törökné Győrffy Mária veterán atléta

Next

/
Thumbnails
Contents