Szekszárdi Vasárnap 1993 (3. évfolyam, 1-51. szám)

1993-10-24 / 42. szám

A f \_mikor leborotvált hasamat bekenték valami csípős folyadékkal, maradék emberi méltóságomat összeszedve, még megkérdeztem: - Ez az aftershave? -De nem méltányolták a humoromat, s ettől újra végtelenül kiszolgáltatottnak éreztem magam. Ekkor hajolt fölém az altatóorvos - magas, fekete hajú nő -, és ezt mondta: - Tudja, hogy a legtöbben álmodni szoktak az altatás alatt? Maga mint költő, biztosan érdekesetfog álmodni. Ugye elmebéli majd nekem ?-Erőtlenül bólintottam, és a doktornő szavaitól - különösen a majd tói, hogy lesz a számomra majd - megnyugodva, feneketlen sötétségbe zuhantam. Az ötórás műtét után fuldokolva ébredtem, vízért ^könyörögtem, de csak egy megnedvesített gézdarabot kaphattam, azzal törölgettem a számat'percenként, és kezdtem sajnálni, hogy felmerültem abból a puha éjszakából, amelynek békességét az sem zavarta, hogy széttrancsírozták és valahogy ismét összerakták a testemet. Próbáltam átgondolni, mi történt velem, s rádöbbentem, hogy álomtalan ürességből tértem vissza, nem hoztam magammal semmit - a puszta életemen kívül. Másnap reggel az altatóorvosnő volt az első látogatóm. - Hogy érzi magát? Álmodott-e valamit? - kérdezte, és hangjában csak úgy vibrált az izgalom. - Sajnos semmit - feleltem szégyenkezve -, legalábbis nem emlékszem semmire. - Nem baj, eszébefogjutni, csak koncentrálnia kell - vigasztalt a doktornő, bár nekem nem erre a vigasztalásra volt éppen szükségem. Harmadnap ismét bejött a kórterembe, de nem jött oda az ágyamhoz, megállt az ajtóban, és szintefélénken kérdezte: - Nos, eszébe jutott már az álma? - En aznap már jobban voltam, fölkeltem, kimentem mosakodni, elkezdtem szívósan építeni a gyógyulás müvét, miközben erősödött bennem, szinte zengett az életöröm és valami határtalan hálaérzés, hogy megmaradtam, újra láthatom a napot, a fehér kórházi falakat, kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy megkíséreljem felidézni a semmiben töltött órákat, ezért elképedtem a doktornő makacsságától, és ismét tagadó választ adtam. Csak amikor csalódottan távozott, villant belém, hogy akaratlanul is megbántottam szegényt. De mivel? Hiszen csak az igazat mondtam - töprengtem, és rájöttem, hogy ez a mutatós, de már láthatólag sok csalódást átélt asszony álmokat gyűjt. Hát persze, milyen hobbija is lehetne egy altatóorvosnak? Biztosan minden betegét kifaggatja, és elmesélt álmokat feljegyzi, bemásolja egy külön erre a célra szolgáló bőrkötésű albumba. Es most éppen én, az átlagosnál jóval nagyobb képzelöerövel rendelkező költő, aki egész életében álmokkal bíbelődik, én okoztam neki csalódást. Hogyan lehetne ezt jóvátenni? Baka István Az álomgyűjtő És ekkor emlékezni kezdtem. Almomban felmásztam a nagyapám udvarán álló epetfára (hatalmas rózsaszínű epreket termett), combjaim közé szorítottam egy vastag ágat, és vártam a vihar kitörését. Jött is a nyári zivatar, villámok csapkodtak, langyos patakok csorogtak végig az arcomon, eláztatták az ingemet, nadrágomat, de ekkor már hajósinas voltam Grant kapitány hajóján, és a legnagyobb orkánban sem hagytam el őrhelyemet: az árbockosarat, tudtam, hogy most rajtam múlik, sikerül-e elkerülni a tengerszoros alattomos zátonyait... Aztán egy emeletes, kihalt épületben bolyongtam, a falon függő tablókról jöttem rá, hogy kamaszkorom gimnáziumába kerültem vissza. Egy Edit nevű lány tablóképét kerestem, úgy éreztem, ettől a képtől - ha már a személytől nem lehet - el kell búcsúznom, mert hosszú útra indulok, és nem térek vissza soha többé... De hiába keresgéltem, csak a saját osztályomét találtam meg, a felső sor elején az én bajuszos, de még szakálltalan portrémmal, s mellettem nem az osztálytársak, hanem barátaim és későbbi szerelmeim fényképei sorakoztak (igaz, volt köztük osztálytárs is), a feleségem, sőt a gyerekeim is idekerültek, mindenki, akit ismertem és szerettem valaha; és mindannyian szomorúan néztek le rám a falról, csak az osztályfőnököm - Marika néni - mosolygott, aki már nyolc éve meghalt. S megértettem, hogy halott vagyok magam is, kósza lélekként járom az üres folyosókat, és szívemből kihalt minden földi indulat, csak szeretet és megbocsátás van bennem, s egyetlen vágyam, hogy valaki a fejemre tegye a kezét, és azt mondja nékem, ugyanazt, amit Jézus a bűnös asszonynak: „Megbocsátok néked, mert sokat szerettél..." Igen, üzennem kellett volna a magas, fekete hajú, még mutatós, de csalódásoktól megfáradt doktor asszonynak, az ágyam mellé kellett volna ültetnem, és elmesélni neki az álmaimat. Napokig készültem rá, de végül nem tudtam rászánni magamat. Mert a műtét alatt valóban nem álmodtam semmit, mint ahogy az éjszakáim is álmatlanok. Ezeket az álmokat utólag, ébren találtam ki önnek, doktornő. Mert mi költők - ezt ön jól sejtette - állandóan az álmainkkal bíbelődünk, s az álmok ébrenlétünk minden percét kitöltik. Ezért aztán az alvás - sőt, az altatás - idejére már semmi sem marad belőlük, elálmodtuk ébren valamennyit. Kérem, bocsássa meg, hogy nem gyarapítottam a gyűjteményét. Ehelyett ön vonult be az enyémbe - ébrenlétem álmai közé. A Déry Tibor Alapítvány elismeréseit - immár tizenegyedik alkalommal - tegnap, az író születésének 99. évfordulóján adlák át a Szerzői Jogvédő Hivatal tanácstermében. A kuratórium kiváló irodalmi munkásságáért az idén Haka Istvánt jutalomban részesítette. Gratulálunk! , szekszárdi 1993. OKTÓBER 24. VASÁRNAP 13 Idén is színvonalas pályamunkák A Tolna megyei népművészeti pályázat anyagából nyílt kiállítás a Babits Mihály Művelődési Házban, éppen egy hete, vasárnap. Az alkotások november 7-ig láthatók a márványteremben. -ka-