Szekszárdi Vasárnap 1993 (3. évfolyam, 1-51. szám)

1993-10-17 / 41. szám

8 , SZEKSZÁRDI VASARNAP 1993. OKTÓBER 3. / 12 csillagok (Folytatás a 3. oldalról.) K. G.: - Erre nem tudok válaszolni, úgyhogy biztosan boldog ember vagyok. Talán az értetlenség, a fölösleges munka. R. P.: - Ez most nehéz kérdés, mert kb. 13 és fér perce készült el az utolsó kazetta. Örülök. - Mi az örömötök? K. G.: - Amikor látom, hogy éneklik a dalainkat. Az a legszebb. R. P.: - Ha elkészül egy-egy kazetta és én szeretem. Márpedig szeretni szoktam. S. K.: - Ha egy-egy dal másoknak is tetszik, ha jelent valamit. - Egy kis emlékezés. Hogy kerültetek össze és hogy maradtatok együtt? - A Kozári Feri, akivel a Pittiplatschban játszunk együtt, a múltkor azt mondta, ha három különböző ember közel hasonló érdeklődéssel ilyen hosszú ideig együtt marad, az már nem semmi. Igaza van. Január elsején lesz tíz éve, hogy elindultunk. S. K.: - Valami ilyen címet adhatnál, hogy a 10. év előestéjén, vagy a 10. év előszobájában, vagy tíz év az úton. Különben alattam járt a gimiben a Csóka és látta, hogy a nagyok mit csinálnak. Mire vége lett a négy évnek, már minden fiú gitározott. Előbb két akkordot, aztán többet. Akkoriban mindenki zenekart akart csinálni. R. P.: - Én már 13 éve egy bajai fiúval countryzenét csináltam, ami amatőr mércével országos szintű volt, annak vége lett, s mivel hallottam már a bonyhádi Szélkerék együttesről, felkerestem Gábort a zeneműtárban, ahol akkoriban dolgozott. Gondoltam, jó lenne együtt muzsikálni. Aztán összejöttünk. 12 éve volt egy felejthetetlen koncertünk Szekszárdon Szélkerék névvel, de az már valójában a Holló volt. Négy számunk volt akkor. Aztán elvittek minket katonának. S. K.: - Azt mondtuk, hogy ha leszerelünk, együtt zenélünk. Leveleztünk, tervezgettünk. Aztán profivizsgát tettünk, ORI-vizsgát. Kaptunk egy hivatalos tarifát. 400 forintra voltunk kalibrálva. Szabadfoglalkozású előadóművészek lettünk. Egy fillér nem volt a zsebünkben, de roppant büszkék voltunk. R. P.: - Előadók! K. G.: - És szabadok! - Első igazi siker? K. G.: - A régi kisteremben, a Babitsban. Nyolc dalt tudtunk. És persze több zenekar játszott, a koncert bevételét a vakoknak és gyengénlátóknak ajánlottuk fel. - Ahogy még ma is teszitek. S. K.: - Most keresett meg a Papp Ildi, hogy vak és süket, képzeld, süket gyerekeknek játsszunk. Majd bábozással egészítjük ki a műsort. Rögtön azt mondtam erre a kérésre, hogy igen. K. G.: - A nagyothalló gyerekek is szeretik az élő zenét. Azt nézik, hogy az ember hogyan zenél. Hogy te, ott a színpadon, hogyan csinálod. S. K.: - A valódi menynyiségi áttörést a következő kazettától váijuk. Tendenciózusan választottuk a témát a téli ünnepekről. Ajándék a címe. Újszerű a megközelítés, a magunk módján. - Változott-e a belső igényetek, világlátásotok? Van-e amit másképp csináltok, vagy az alapmag K. G.: - Amikor huszonévesen elkezdtünk muzsikálni, abban több volt az ösztönösség, a sejtetés. Azóta bennünk is letisztult sok minden, s ez látszik a zenénken is. És a szövegeinken is. Tudjuk, hogy mit akarunk mondani, és meg is tudjuk fogalmazni. Magunkra találtunk. Ez a tíz év erre volt jó. S. K.: - Elsajátítottuk a szakmát. Régebben vagy sikerült egy dal, vagy nem. Ezek lekoptak, az enyészeté lettek. De ha most nekifogunk, olyan nincs, hogy ne sikerüljön. Nem lehet. Tudatosan és módszeresen viszünk hosszú útjainkra kazettákat, komolyzenétől dzsesszig mindent, és szakmai szempontból végigelemezzük. K. G.: - És pontosan tudjuk, mi az, ami megérinti a lelket és mi az, ami csak szakmunka. - írod, „csavargó csillagok alatt itthon vagyok végre". Itthon itthon vagytok? R. P.: - Szekszárdon nagyon. Nagyon szeretem a várost. S. K.: - Nem a négy fal a fontos. Van itt valami, ami iránt már útban hazafelé vágyakozunk. K. G.: - Rengetegen irigyelnek az országban, hogy Szekszárdról jövünk. Azt mondják, de jó nekünk. Én is így érzem. - Én is. Egészen elérzékenyülünk. De visszatérve az utolsó kazettára. Mit vártok ti a hallgatóktól? K. G.: - Valamiféle támogatást. Művészetpártolást. Hogy létre jöhessenek a következő összeállítások is. Mint ez a karácsonyi, ami a családé. R. P.: - Ez fontos. Nekünk is, a vendég zenészeknek is. Karácsonykor úgy teszik a fa alá, hogy ezt én, meg én, meg én csináltam. - Álmodozzunk egy kicsit. Mit vártok a közelgő ezredfordulótól, mit terveztek? K. G.: - Jó lenne, ha jönnének a fiatalok és leköröznének bennünket. Akkor biztos, hogy értelme lenne az egésznek. S. K.: - Én a boldogságot tervezem. Úgy gondolom, hogy a két legfontosabb dolog a tudás és a szeretet. Azt a tudást szeretném elérni, ami a szeretet felé mutat. Ez vezet eljutni a kiteljesedéshez. Efelé kívánkozom, mint a virág a nap felé. Remélem, hogy lépcsőfokai egyre jobb és jobb kazetták lesznek. R. P.: - Nem tudok előre nyilatkozni. Évekre. Nem vagyok abban a helyzetben. á| S. K.: - Szeretnék együtt látni sok embert. Azokat, akik hiányoznak. (Közben hosszasan beszélgetünk arról, hogy jó lenne egy „lebuj", ami a társművészeteknek otthona lenne, esténként mindenféle zene meg irodalom szólna, festegetni lehetne, pantomimet nézni.) S. K.: - Jó lehet a termékeny magány is, de ha ezt időről időre nem váltja fel a közösségbe való tartozás, akkor csak a magány terhe és súlya marad. Jó itt lenni Szekszárdon a muzsikában is, egy olyan fajta szellemiségben, közösségben, társak között, ahol az ember újra meg újra feltöltődhet. Vettünk például húszan egy tanyát, aminek, hiszem, közösségmegtartó ereje lehet. A K. G.: - Szerencsére nem va* gyünk semmiféle alkotói kényszerhelyzetben. Ha valamit meg akarunk csinálni magunknak, dolgozunk. És ha ez másoknak is tetszik, az nagyszerű érzés! NÉMETH JUDIT Fotó: - kafi megmaradt? Felvételünkön balról jobbra Parrag Tibor, Sili Károly, Ritter Péter, Kovács Gábor 4 b