Szekszárdi Vasárnap 1993 (3. évfolyam, 1-51. szám)

1993-08-22 / 33. szám

1993. AUGUSZTUS 29. , SZEKSZÁRDI fASARNAP 9 - Akkor még mélyebben volt az út - mondja a házunk szinte a partoldal < te tején volt. Itt jött le a víz és ment át a túloldalra. Az úttól nem messze volt egy árok, ami enyhe ívvel elvezette a vizet Őcsény felé. Nem is akármilyen árok volt, akkor Pálinkás-tónak hívtuk. Hogy miért ez volt a neve, nem tudom, de nyáron fürödtünk benne, horgászni is lehetett, télen pedig ideális korcsolyapálya volt. Kilométereket el tudtunk menni ezeken a vizeken. Hallva beszélgetésünket, a buszmegállóban várakozó asszonyok is bekapcsolódnak az emlékezésbe. - Derékig érő víz volt néha mondja egyikük -, akkora, hogy a kocsik se tudtak elmenni. Persze ez csak pár órát tartott, utána lement a víz, csak sár maradt utána, ^pa meg por, amikor kiszáradt. ^ A Major utca sarkán álló ház tulajdonosa egyméteres betonfalat épített kertje, háza védelmében a legutóbbi eső után. Mert előtte nem csak az alagsort öntötte el a sáros lé, hanem a küszöbön átbukva még a szobákba is jutott. Azóta a betonfal ellenáll a lezúduló áradatnak. Továbbtereli azt. (Esetleg egy másik ház alagsorába...) - Gyerekkoromban sokkal több szurdik volt itt, így a víz is elosztva jött le. Aztán a szőlőbirtokokat feldarabolták, az új gazdák nem sokat törődtek a vízelvezetéssel, a szurdikokat szeméttel töltötték fel és most megvan az eredmény - magyarázza kísérőm. - Nézd meg - mutatja -, itt vala4fc)ikor egy forrás volt. Apró, csörgedező kis ér, de még egy kis tavacskát is kialakítottak előtte. Fürödni is lehetett benne, nagyon tiszta volt a vize. A legnagyobb békákat itt fogtuk a környéken. Most meg betemették. Valahol itt kell lennie a víznek, de elmegy a fóld alatt. Nincs hova vezetni... - Ezek a vízrendezési munkák ma már úgy mennek - tájékoztat Szeleczky József, az önkormányzat irodavezetője -, hogy meghirdetjük a zártkerttulajdonosoknak a lehetőséget, tehát azt, hogy saját erőből minél nagyobb részt vállalva van esélyük arra, hogy hamar elkészül a beruházás. Persze a saját erő kevés, állami támogatást is lehet igényelni, jelenleg ez a bekerülési költség negyven százaléka. A maradék összeg a korábbi gyakorlat szerint megfeleződött a lakosJt ság és a város között. Ha visszatekintünk, '92-ig ötven százalék volt az állami támogatás. Negyvenre csökkent, ez azt jelenti, hogy a városnak még többet kell vállalnia a költségekből. - Területarányosan fizetnek a zártkerttulajdonosok? - Ez teljesen rájuk van bízva. Önszerveződésről van szó, ők döntik el, hogy ki mennyit fizet. Zártkertenként húsz-, harminc-, van ahol még negyvenezer forinttal is beszálltak. Nehezen mennek a dolgok, de amikor mi próbáltuk mint hivatal - szervezni, még nehezebb volt. - Miért húzódik a munka megkezdése? - A kilencvenkettes meghirdetéskor a város tizenkét helyén jelentkeztek ilyen kezdeményezéssel. Ebből tizenegy helyen megkezdődött a munka. Igaz, másutt két-háromszáz méteres övárkokról, vízlevezetőkről volt szó, itt pedig a fő gond, hogy nincs kiépített befogadórész. Gyakorlatilag egyelőre nincs hova vezetni a vizet. Át kell vezetni az 56-os út alatt és elvinni az úttól mintegy háromszáz méterre keletre lévő természetes vízfolyásig. Épp ezért itt egy átfogó vízrendezési tervre, munkára van szükség, ami nem olcsó dolog. A Cinka I. rendezése közel huszonhat millióba került, amihez a lakosság nem egészen egymillióval járult. Azt hiszem az arányok érzékeltetik, hogy mit jelent ez az önkormányzatnak. A Cinka Il-es pedig harmincmillió fölötti lesz és ott se gyűlt össze egymilliónál több. További gond, hogy földterületeket kell kisajátítani, megvásárolni a vízlevezetőnek. A tervek ez év elejére készültek el, a területeket nem tudtuk mgszerezni, mert a téeszek sem adhatták el a földjeiket. Most már a földkiadó bizottsággal elvi megállapodás van, a téesz hozzájárult, hogy elkezdjük a munkát. Eddig az engedélyezést sem lehetett kérni, és csak ezután adhatjuk be a pályázatot az állami támogatásra. Úgy néz ki, az idén még elkezdhetjük a munkát, de elkészülni csak jövőre fog. Nagy munkáról van szó. Mintegy kilenc négyzetkilométernyi terület vizét kell elvezetni. Vaskályhákat sodort... - Néha hordókat, vaskályhákat is sodort itt a víz - hagyja abba a kapálást kis kertjében Marton Györgyné egy rövid beszélgetésre. - Valamikor a szőlősgazdák tudták hol folyik a víz. Igyekeztek is megfogni, hogy ne a földet mossa el, hanem az ő szőlőjüket locsolja. Most meg megy, ahogy Isten akarja. Hozzánk nem jön be a víz, mert itt magas a part a kerítés mellett, de ott túl, annál a háznál ablakig ért az iszap. „Régen megbecsültük az esővizet" Megyünk tovább a Cinka utcán, mert ezt a részt is úgy hívják, egyenes folytatása a városból kivezető utcának. - Ezek voltak a bogyiszlói tanyák - mondja kísérőm. - Még ma is sok bogyiszlóinak van itt tanyája, csak hát ma már családi házat is lehet építeni. Itt a víz, villany, a gáz, ha még az utat is megcsinálják, még jobban felmennek a telekárak. - Értem, hogy az itt lakók érdeke az útépítés, de a hegytetőn lakóknak miért jó? A víz úgyis elfolyik... - Az igaz, csak éppen eső után nem lehet felmenni a szőlőbe. Nekik a megközelítés miatt kell az övárok. Mert a legkisebb eső után is olyan csúszós lesz az út, hogy nemcsak az autó, de még a lovaskocsi is elkapar. Legalábbis a ló. - Nézd, itt a kertekben egyenes sorban nő a nád - mutatja. - Valamikor itt volt a levezető árok. Betemették, most művelik ezt a földet is, de a nád gyökerét még nem sikerült kiirtani. A víz mindig itt jött le a hegyről. Most az alsó lakó eltorlaszolta, így az úton folyik tovább és száz méterrel arrébb önti el a házakat. Egy szinte kúriaszerű présház előtt megyünk el. Megcsodálom a romjaiban is szép épületet. - Egy birtok volt ez az egész domboldal, egyetlen családé mondja kísérőm. - Övék volt a présház. Most sok birtok van, de érdekes, hogy még mindig vannak itt bogyiszlóiak. Ez a ház is az - állunk meg az egyik porta előtt. Idős bácsi jön elő üdvözlésünkre. - Miklós Sándor vagyok - mutatkozik be. Mondjuk, mi járatban vagyunk és Sanyi bácsi máris mesél. - Ez és a szemközti tanya is a miénk volt. Az van már vagy százéves, de ezt is több mint ötven éve építették. - Régen mit csináltak az esővízzel? - Megbecsültük. Igyekeztünk itt tartani a birtokon. A tetőn azért volt csatorna, hogy a ciszternába tegye a vizet. A pászták közötti utakon meg gödröket ástunk, hogy megfogja az esőt. Aztán ha megtelt sárral, újra kiástuk. Ami meg végképp fölösleges volt, az a szurdikokon ment le. Nem engedték a népek egymás földjére a vizet. Még láthatja ott volt fönt is egy elvezető árok. Egy gazdáé volt ez az egész. Úgy hívták, hogy Patent Lovas? - Patent Lovas? - Igen, mert nála minden patent volt. A Bogár Pistának volt az apósa. Egy szál gazt nem lehetett látni, a szőlő, az utak, a kert, minden patent volt. Gondolhatja, hogy a vízelvezetésre is vigyázott. Most van ott fönt egy új szomszéd, az mindig ránkvezeti a vizet. Betúrták a szurdikot, aztán eső után még a kutamba is befolyt a sáros víz. Régen figyeltek egymásra az emberek, ma meg csak magára gondol mindenki. Nézze, itt a szőlősor szélén lóval el tudtam menni. Most minden eső után a partomból vesznek el föltölteni az utat, hogy autóval föl lehessen járni. Amikor szóltam, lemarházott a szomszéd. Mondtam is, hogy marha az anyád borja, nem a katonaságnál vagy. Hát szóval így mennek a dolgok... Kényszerből szövetkeznek Régen is voltak esők, talán nagyobbak is, mint manapság, mégsem volt szükség betonútra, övárokra. Pedig egyszerű volt a titok. A szőlősgazdák vigyáztak a vízre, tudták, hogy az, ha nem vezetik, utat talál magának, csak nem ott, ahol az emberek szeretnék. Ezért kellett vigyázni a vizet, figyelni egymásra, a szőlőskertre. Az alsó vezette el, de a fölső sem engedte szabadon a vizet. Hallottam, ha hordót mostak, ahhoz a tanya mellett gödröt ástak, és nem engedték az útra a hordómosó vizet sem, mert attól is csúszós lehet az út, elesik a ló, eltörheti a lábát. Manapság autók kerekei kapaiják a löszös utat és a magának való gazdák is kényszerből szövetkeznek betonútépítésre. Mert azért még mindig a víz az úr. - Tamási János Fotó: kafi