Szekszárdi Vasárnap 1993 (3. évfolyam, 1-51. szám)

1993-01-17 / 2. szám

1993. JANUÁR 17. , SZEKSZÁRDI VASARNAP 9 - Nem gyűlöltem meg. Akármilyen volt is, őáltala lettem. Ha tudnám, felkaparnám ma is a fölső földből. Nekem nagyon fáj. * Az emberi természet kifürkészhetetlen. Ne keressünk racionali

7 tást, ne állítsunk fel egyenleteket, mert az emberi kapcsolatok adokkapok érzelmi üzleteiben soha nincsenek egyenlőségjelek. Mindig vannak áldozatot hozók és mindig vannak vesztesek. - A fiam 57-ben született. Nem tőle, az uramtól, mert vele nem élhettünk úgy együtt. Összejöttünk, hogy ne legyünk magányosak, segítsük egymást, 43-ban kerültünk össze és 70-ben halt meg az uram. De az a másik nem hagyott békén. Szerelem-féle volt, de nem nagy szerelem. Két évig folyt a per utána. Nem akartam magamhoz kötni, „részeg kancsó" volt az. Két ^^vig neveltük a gyereket, aztán ^Pfeyszer hazamentem: és a kicsi nem volt otthon, az uram mondta, hogy elvitték. A tanácson nem árulták el, hol a Jancsi, én meg kiabáltam: „addig innen el nem megyek, amíg meg nem tudom". A bonyhádi szociális otthonba települt ezután a házaspár, az aszszony követte féijét, akinek szüksége volt a gondozásra. Ide minden nyáron magukhoz hozhatták a kisfiút, emlékezik Ilonka néni egy ápolónő ajánlotta fel a kíséretét, volt hogy maga utazott vonaton a műlábakkal. Ma is emlékszik, öt állomáson kellett átszállni, mire Szombathelyre ért. - Akkor még jól tudtam menni a műlábakkal, de két éve elestem, csontrepedésem lett, nem használom. A fiamról megmondták őszintén: ne aggódjak érte, lehet, hogy nem ad nekem egy szelet kenyeret sem az életben. így is lett. Pár hónappal később mégis kijöttem, hátha jó útra téríthetem, de mindig csak vitte a pénzt. Tavaly felajánlott a „tanács" egy lakást a városban, akkor könyörgött: ne menjek, mert ki főz majd rá? Sajnos maradtam, de kár volt. * Mintha tehetne róla, lelkiismeretfurdalást érez az idegen a nyomor láttán-hallatán. Igen, 5900 Ftból, a segélyből „nem henceghet" az ember és minden hónapban jön a villanyszámla, tüzelőt kell venni. Hetente jóidőben kétszer-háromszorjár be a városba vásárolni, egy kis kenyérért, tejért. Éppen az ünnepek előtt lopták meg. Elcsuklik a hangja, törölgeti a szemét: - 2200 forintomat vitték el és a tejüegyeket. Nem vagyok nagyevő, kaptam savanyított káposztát, egy kis húsoscsontot vettem volna hozzá és marhahúsleves-kockát. Végül megettem a káposztát savanyúan zsíros kenyérrel. Ünnep idején nem mehettem a szomszédokhoz. Ilonka nénit szerették mindenhol, az otthonból is sírva engedték el, kérlelték, maradjon. A szabadságot választotta, nem megy viszsza, csak ha már nem bíija magát ellátni. Egyelőre erről szó sincs. Minden tavasszal veteményez, megműveli a kis földjét, főz magára és lakik egy olyan házat, amire mi, átlagpolgárok azt mondjuk: lakhatatlan. Vizes falak, betonaljzat, lötyögő ablakok, alig fűtött szoba. Háromnegyed óra múltán jégveremben érezzük magunkat. Fázik, toporog a kislány is, aki a kúriából elkísérte „Mamit", tolta a kocsiját. így is húsz perc az út a segítő szomszédtól hazáig. * - Vannak régi levelei, emlékei, Ilonka néni? Kihúzza a kincsesfiókot, itt szokta a pénzét tartani, ezt találta meg múltkor a tolvaj is. Most a nagy lendülettől földre potyog minden sörnyitó, néhány megőrzött kacat: - Fényképek voltak, de a múltkor összetéptem mindet bánatomban... - Ha a papír nem is maradt meg, csak őriz valami szépet a lelkében... - Nem volt egy boldog napom a hetven év alatt. Talán amíg szolgáltam a két évig. A lányok elhívtak magukkal moziba, az iskolába. Szerettek... Máskülönben gyász az életem... TAKÁCS ZSUZSA Fotó: KAPFINGER ANDRÁS w