Szekszárdi Vasárnap 1993 (3. évfolyam, 1-51. szám)

1993-04-04 / 13. szám

1993. ÁPRILIS 4. , SZEKSZÁRDI V4S4RN4P 3 Ha i Gyula bácsi életének egyes állomását kívánjuk felidézni, egymástól távol fekvő települések nevét kell említenünk: Kisdörgicse, Sopron, Pécs, Debrecen, Veszprém, Szekszárd, majd Döbrököz és Budapest... - Apám Kisdörgicsén volt tanító. A Soproni Evangélikus Líceumban Lambrecht Kálmán szerettette meg velem a néprajzot és a régészetet. Az ő személye is hozzájárult ahhoz, hogy történelem-földrajz szakos tanárnak készültem. - Hogyan lett végül mégis régész? - A pécsi egyetemen tanított Járdányi-Paulovics István, római koros régész, aki Járdányi Pál zeneszerző édesapja volt. A nagy tudású professzor egy-egy előadása családias körű összejövetel volt. Egyszer megkérdezte, ki az, aki szívesen írna régészeti témájú dolgozatot. Amikor gyerek- és egyete•

a koromban Dörgicse határát jár, egy kőbaltára vagy annak furatmagjára találva a falusiak voltak az első meghatározóim. A kőbaltát, ha lyukas volt, láncosménkűnek nevezték, a furatlant pedig akonás ménkűnek. Sok régészeti tárgyat találtam a házaknál is, amelyeknek ők más nevet adtak, és más célra használták fel. A római kori malomkövet például beállították a kamrába, és kést fentek rajta. Ezt mind leírtam régészet és néprajz kapcsolatát vizsgáló dolgozatomban. Amikor befejeztem az előadást, Paulovics csak anynyit tett hozzá: ha ezt bővebben kifejti, doktori disszertációnak is elfogadom. Amikor Pécsett megszűnt a bölcsészkar, s Paulovics Debrecenbe került, én is mentem utána. - A doktoriját végül a Vázsonyi medence mezolit- és neolitkori településeiről írta. Ezt pedig egy nagyon érdekes munka követte... ^^ Életem egyik legmegrázóbb szakasza volt. Naponta letartóztattak, mert a Veszprémhez közeli Lovas község határában talált őskori festékbánya tiltott katonai területnek számított. Ezekhaz a gödrökhöz jártak vörös földért a kiskatonák. Valaki értesítette a múzeumot, hogy a vörös murvából csontok is kerülnek elő. Amikor kimentem, éppen egy nagy ősszarvas lábszárcsontjából készült vésőt dobtak fel a teherautóra. Rögtön leállítottam, és visszarakattam a földet. Átszűrtem, s egy jó szakajtóra való őskőkori csontszerszámot szedtem össze. Elmagyaráztam a tiszteknek és a katonáknak, hogy mit találtak. Megegyeztünk, hogy fogadok embereket, s velük kibányászom, még át is szitálom a piros földet, aztán nyugodtan vihetik. Nekik ugyanis azért kellett a piros föld, mert a kiskatonák ezzek rakták ki a vörös csillagot a virágágyásban. Persze, az ügy szakmai része ezzel még nem fejeződött be. Amikor a leletanyagot beszállítottam a múzeumba, írtam Vértes Lászlónak, a téma kitűnő szakértőjének, hogy jöjjön, nézze meg az anyagot. Csak a harmadik levelem után érkezett meg nagy dühösen - akkor már Szekszárdra. Először nem vette komolyan, amit leírtam, de amikor meglátta a leleteket, kiverte a veríték. Csak annyit mondott: „Csukd rám az ajtót, s majd dörömbölök, ha kiengedhetsz!" Egy óra múlva egy teljesen megváltozott ember jött ki. Csak annyit kért, engedjem meg, hogy részt vehessen a feldolgozásban, mert óriási dolog, amit találtam. Ebben a bányában olyan eszközökre bukkanEzek a leletek Európa több területén megtalálhatók, de csak elszórva egy-egy darab. A szenzációt az jelentette, hogy itt tömegesen fordultak elő. - Hasonló szerencsével járt a Decs környékén fekvő Ete, a török időkben elpusztult város nyomait keresve? - Ott sajnos nem sikerült feltárnunk az egykori település központját. Szétszántották a házakat, az alapfalakat. Gyönyörű kályhaszemek és cserepek hevertek a szántás tetején, de a Menteni, amit lehet — Dr. Mészáros Gyula, régész 1951-től 1974-ig, nyugdíjba vonulásáig a Béri Balogh Ádám Múzeum igazgatója volt. Igazgatása idején új állandó kiállítást rendeztek, ekkor készült el a Babits-emlékház földszinti négy termében az állandó kiállítás és az Augusz-házban a Liszt-emlékszoba. Budapesti otthonában pályakezdésére, a Szekszárdon eltöltött évekre emlékezünk. tunk, amelyekkel 20-30 ezer évvel ezelőtt bányásztak. Volt nyeles csákány agancsból, feszítő szárcsontból, fejtővéső bordából, velőscsontból, árszerű kotróeszköz, lapát szarvaslapockából, kaparó vadkan agyarából. Egy lándzsa kovahegyet is találtunk, amely alapján pontosan meg tudtuk határozni, hogy a Szeletax kultúra emberéhez kapcsolható az eszközanyag. földben már nem tudtunk megfogni semmit. Azaz, valamit azért mégiscsak találtunk. A terepbejárás közben megjelent egy ember, aki elmondta, hogy ő varázsvesszővel tud fémet keresni. Nem vettem komolyan, de megkértem, mutassa meg, hisz mi is éppen régiséget keresünk. Egy kétágú drótot használt, s ahol kibillent a vége, leszúrtunk egy cöveket. A megjelölt helyeken mindig találtunk valami rozsdás fémet. Végül a sikeren felbuzdulva a férfi felajánlotta, hogy idehívja a lányát, mert ő még jobban ért a varázsvesszőzéshez. Hát ahol jelzett a lányka, megnézem, s egy I. Ferdinánd korabeli ezüstpénz kerül elő, majd néhány lépéssel arrébb ismét egy. Ebéd után pedig, lehet, hogy véletlen volt, de a lányka által is megjelölt helyen egy fazék ezüstpénzt találtunk. Két kétköves gyűrűt, egy nehéz pecsétgyűrűt, s a pénzek között egy török aranyat. - Ekkor már a szekszárdi múzeum igazgatója volt... - Amikor 1951-ben odakerültem, egy kifosztott, tönkretett épület és gyűjtemény fogadott. A régészeti és néprajzi anyag ömlesztve feküdt az alagsorban és a pincében. Éveken keresztül egyedül voltam egy hivatalsegéddel, aki restaurátor és teremőr is volt egyszemélyben. Anyagot válogattunk, restauráltunk, próbáltuk feléleszteni a múzeumot. Aztán 1963-64-ben megnyílt az új állandó kiállítás, amely tartalmában és külső megjelenésében akkor a legszebbek közé tartozott az országban. • - Mikor járt utoljára Szekszárdon? - A Cencz János-kiállítás megnyitóján, úgy három éve. Cencz János édesapám jó ismerőse volt, egy osztályba jártak. János bácsi Sopronban festettte meg és állította ki a pályáját elindító A hunok bejövetele Itáliába című képet. A szülei semmiképp nem akarták, hogy festő legyen, mert az szerintük „kolduskenyér". Amikor azonban János bácsi kétszer annyiért adta el egy borjúról festett képét, mint az apja magát az állatot, azt mondta: „No fiam, elmehetsz festeni." A háború után nehéz körülmények közé került a Cencz család. Bátára szorultak, sokat éheztek. A lányuk kerámia- és tojásfestéssel is próbálkozott, de nem sokra mentek. Amikor utoljára találkoztunk egy kiállításon, János bácsi arca ragyogott. „Gyulám, nagy terveim vannak! Önálló galériát akarok nyitni." Tervét már nem valósíthatta meg, nem sokkal ezután meghalt. - Szekszárdról milyen emlékeket őriz Gyula bácsi? - Volt Parásztán egy kis tanyám. Ha elfáradtunk, nem üdülni ment a család, hanem oda; kapáltunk, metszettünk, tettük amit éppen kellett. Aranyos szomszédaink voltak, ma is szívesen gondolunk rájuk. - Mégis minderre már csak innen, Budapestről emlékeznek... - A lányunk először a szekszárdi könyvtárban dolgozott, majd Döbröközre került. Mi is eladtuk a házat, s leköltöztünk oda. Elkezdtünk gazdálkodni. Kertünk volt, baromfit tenyésztettünk. Újból azt az életet éltem, amit gyermekként Dörgicsén. Milyen lekicsinylően fogadtak! Mit érthet egy múzeumigazgató a kertészkedéshez? Rövidesen azonban a termést megcsodálni jöttek át, s megváltozott a véleményük. Aztán, amikor a lányunk Pesten kapott állást, eljöttünk. _ ^ _