Szekszárdi Vasárnap 1993 (3. évfolyam, 1-51. szám)

1993-03-21 / 11. szám

3 1993. MÁRCIUS 21. „ SZEKSZÁRDI VASARNAP szerzetesség bezárkózás, lázadás vagy mind a kettő egyszerre? - Ismerős talán a film: Oldás és kötés. A szerzetes, aki.eloldódik emberektől, világtól az evilág értékeitől és kötődik valahová, amikor magát kizárólagosan Istennek akatja szentelni hihetetlen szabadságot nyer vissza. Ez az, amit a világ nem ismer: hogy az ember belsőleg mennyire szabad - véleményalkotásában, adott esetben cselekvésében, fizikai és szellemi függetlenségében is. Az Evangéliumot tudom idézni, hogy „aki meg akarja nyerni életét - elveszíti azt". Tehát aki görcsbe szorult kézzel törtet, vergődik és valamit mindenáron, erőszakosan akar, az egy csomó csalódásnak, frusztrációnak van kitéve, míg ha az ember lezseren elenged dolgokat maga mellett, bef

iek dolgok, görcsmentesen, szaba-és így van ez a mi életmódunkkal - Nagyon fiatal egyházi vezető. Mennyire érzi ezt munkájában meghatározónak? - Szerencsére van már fiatalabb is. Ternyák püspök úr - alig 40 éves. Sajátos egyháztörténeti helyzetben terelődött rám - ha lehet így mondani - a figyelem. Mivel én a kolostornak peijele, főapáthelyettese voltam, azt gondolták gondolom - akik nem ismertek, hogy ez már egy idősebb atya lehet, aztán sokaknak okoztam komoly csalódást, hogy 43 éves voltam. Azt kell mondanom, hogy egészséges életérzés van bennem, mindig nagyon élveztem azt. hogy fiatal voltam és fiatal vagyok. Az életút felénél már van az embernek tapasztalata is és egy kicsit óvatosabban, megfontoltabban néz már elő•

keresi az egyensúlyt magában és a nyezetében is. Sok a gondom, sok a munkám, sok esetben érzem, hogy megoldatlan teher, feladat áll előttem, de egy pillanatra reménytelen vagy örömtelen nem vagyok. Próbálom tenni, ami tehető. - Úgy gondolom, a rendszerváltozás velejáróinak tekinthetjük az egyházak konzervatív és haladó képviselői között felerősödött ellentéteket. - Ezek az ellentétek mindig megvoltak, csak egy lefojtott légkörben és kevés információval, hiszen a szabadságnak ezzel a szókimondási lehetőségével nem rendelkeztünk. A változás meghozta annak lehetőségét, hogy egyházon kívül - egyházon belül megfogalmazzák és ki is mondják véleményüket az emberek, és bizony ezek a vélemények ütköznek - sokakat megrémítve, hogy Úristen, ezek most veszekednek. Nem gondolnám, hogy erről van szó: azt hiszem, hogy aki mindenáron megőrizni akar, és az is aki megújítani akar, valahol egyért aggódik, egyért akar tenni, csak az utak különfélék. - Hol húzódnak a határvonalak? Ki tekinthető haladónak, ki konzervatívnak? - Én azt gondolom, hogy ez alkat kérdése. Ismerek szent öregeket, akik hihetetlenül haladóak, nyitottak és nyitottak is voltak egész életükben, ugyanakkor ismerek fiatalokat, akik rendkívül boldogtalanok, görcsösek, konzervatívak. Nem mondanám, hogy pszichologizálom a kérdést, inkább arról fajta ártalomnak kitettség, hanem mindig az evangéliumokra hivatkozom - Jézus személyes hitet kér az övéitől. Ez egyúttal egy személyes kapcsolat, szeretetkapcsolat is Isten és az ember között. Ahogy ez a kapcsolat elmélyült, önálló és élő, ebben az ember hihetetlen szabadságot, bátorságot, félelemmentes életet nyer - önmagával is valahol egy lesz. így a másik személyében nem a félelmeset, a bizonytalant, a „A szabadság próbatétel" Néhány hete még a katolikus püspöki kar legfiatalabb tagja volt. Barátságos, bölcs humorú, a felesleges formaságokat messze kerülő, lendületes alakja igen közismert egyházon belül és kívül egyaránt. Az evangélikus gyülekezet ökumenikus hetén tartott előadásán a fasori templom zsúfolásig telt már jóval az előtt, hogy a mikrofonhoz lépett volna a pannonhalmi bencés főapát, DR. VÁRSZEGI ASZTRIK. van szó, hogy a személy mennél inkább önmaga - annál szabadabb. Mennél inkább gyenge bensőleg: azért keresi a korlátokban, a kijegecesedett struktúrákban a támaszpontot. Kereszténynek lenni elsősorban nem struktúrafalak, görcsök és ilyenkiszámíthatatlant, hanem a lehetőség szerinti barátot, eszmetársat látja és nem a riválist akitől félnie kell. Én mindig úgy vagyok személyes kapcsolataimban is, mint a kis herceg. Elkezdek beszélgetni és amikor rájövök, hogy a felnőttekkel nem lehel másról beszélni csak a whiskyről és a nyakkendőről, akkor ott le szoktam állni. Én szeretem azokat az embereket, akikkel lehet az elefántról is beszélni. Valahol az ember leteszteli a másikat, és ott, ahol lehet a lényegről, emberségről, hitről, szeretetről, szerelemről, bármiről ami valós probléma, akkor én ott dialógusban tudok lenni, még akkor is, ha keresztényként más értékrendet, más véleményt követek, de azzal a nyitottsággal, hogy TE IS TANÍTHATSZ ENGEM, te is mondhatsz olyant, ami nekem fontos, amivel ki kell egészítenem a magamét. - Valakitől azt hallottam egyik nap, hogy „tudod, mikor két éve kitört a szabadság..." A szóhasználat mögött valamiféle félelmet éreztem. - Való igaz, hogy a szabadságot ajándékba kaptuk. Kitől... hát ölünkbe hullott. A szabadság nagyon sok embert elbizonytalanít. Nagyon érdekes, hogy nem az örömöt generálja, hanem félelmet kelt. Tudniillik a szabadság próbatétel az ember számára. Hogy állsz magaddal? Hogy állsz az értékrendeddel? Mennyire vagy egy önmagaddal, mennyire hordasz maszkot? Mert - azt gondolom - a szabadság, a pluraI izmus, a sokféleség, az lerángat rólunk minden olyant, ami nem mi vagyunk. És itt csak az ember, az egyéniség, a karakter az, ami meg tud állni, meg tud maradni. És mivel az emberek sok sérülékenységet, sok bizonytalanságot hordoznak - a szabadság úgy provokatív, hogy félelmet kelt az emberekben. - Optimista? - Nem. Úgy szoktam mondani: mély realista, tehát nem is pesszimista. Hitből élek és ezért nem érzem sem magamat, sem a helyzetet veszettnek, elvesztettnek, és ezért - így mondom reménykedő, bizakodó vagyok. Nem jó szó az optimista, mert nem vagyok az. Nagyon sokszor van szomorúság bennem, amikor emberi butasággal, értetlenséggel, a másról való rossz föltételezéssel találkozom - akkor hihetetlenül el tudok szomorodni. - Tudna egy szót, egy fogalmat mondani, amivel legjobban jellemezhető, miért ezt a hivatást választotta? - Igen, nagyon elcsépelt szó: szeretet. Bennem határtalan szeretetvágy volt, és erre emberi választ nemigen kaptam; úgy láttam környezetemben is, hogy ez bizony hiányosság ebben a világban. És gyakran érzem, ha megszólítok embereket, sokakat, akkor sokszor nem is az, amit az ember mond, hanem abból, ahogyan mondja, a felhangjaiból megérzik, hogy ez az ember nem elvenni akar, hanem esetleg adni. Orbán György Fotó: Kapfinger András