Szekszárdi Vasárnap 1993 (3. évfolyam, 1-51. szám)

1993-02-28 / 8. szám

12 , SZEKSZÁRDI MSAUKAP 1993. FEBRUÁR 28. Régen történt: - Franciaországban... 1948-ban még tudván tudtuk, hogy a Nyugat felé kacsintgatás felesleges, mert az embernek könnyen a szeme világába kerülhet. Némi történelmi alapismeretek birtokában azzal is tisztában voltunk, hogy abból az irányból soha nem akartak különösebben használni nekünk, legfeljebb kihasználni: - a maguk érdekében. Ez nem változott azóta sem, de az sem, hogy ha valaki ösztöndíjhoz jutott, mely hosszabb-rövidebb kinti tartózkodásra jogosította, ne örült volna a lehetőségnek. így volt ez azzal a négy kertészhallgatóval is, akik 1948 tavaszának végén magyar-francia kormányösztöndíjhoz jutottunk. Vagyis megfogtuk az Isten lábát. Ez a láb egy világszerte ismert tudós személyében vált elérhetővé. M. René Dumont agrárközgazdász tartott előadást nálunk és ő teremtette meg azt a pompás lehetőséget, hogy négyen négyfelé ismerkedhettünk Gallia kertészeti tudományával. A gyakorlatban inkább az emberekkel ismerkedtünk, nem vált a kárunkra. / Ami engem illet, 1938-tól a gödöllői Francia Gimnázium alapító növendékei közé tartoztam, így nem voltam híjával francia kapcsolatoknak. Akkori tanáraimról alkotott véleményem máig jó. Ami nem cseng össze azoknak a tapasztalataival, akik a II. világháború végén a velünk még csak hadiállapotba sem volt ország hadifogságába kerültek. A franciák mindig szívesen elismerték ugyan, hogy a német fogságból hozzánk szökött állampolgárainkat kifogástalanul fogadtuk, óvtuk, elláttuk, ezt egyáltalán nem siettek viszonozni. A francia fogság sokak szerint embertelenebb volt, mint a szovjet. Egy ottragadt német hadifogollyal egyébként sikerült találkoznom. Max Schupp a libouriaci kastély óriási szőlőbirtokán dolgozott, ugyanott ahová engem is kihelyezett a montpallieri főiskola. Libouriacban nem volt rossz sorom. A fóldbirtokosék - akiknek még kopófalkája is volt - nem tudtak mit kezdeni velem. Egyetemi polgár lévén, nem akartak a spanyol vendégmunkásokkal együtt szállatni. így egy ősöreg raktárban állítottak fel nekem ágyat, mely mellett egy talán 200 éve használatlan gyaloghintó is porosodott. Lakótársaim poloskák voltak, soha, sehol nem látott mennyiségben. Max tanácsára az ágyat elhúztuk a faltól. Négy lábát cipőpasztás dobozok fedelébe állítottuk, amibe petróleum került. A petróleumot ezek az élősködők valóban nem kedvelték, de azt megfigyelhettem, hogy a fejem fölé mászva a mennyezetről egyszerűen elengedték magukat és a szabadesés törvényei szerint landoltak a takarómon. Szórakoztató volt. Főle azért, mert nem sokkal a 20-ik születésnapja után az ember mindent kibír. A munkaidő reggel 6-tól 10-ig és délután 4-től este 8-ig tartott, a valószerűtlen hőség miatt. Mértünk + 42 °C-ot is, aminél melegebbe azóta se jutottam és nem is kívánkozom. Munka után Max és én nagyokat fürödtünk a lóúsztató medencében, melybe lovat bevinni egyszer se láttam. Kellően felháborítva a pincemestert, aki elfeledve, hogy déli dialektusát is annyira-amenynyire megértem, egyszer a fülünk hallatára közölte véleményét: - Milyen piszkosak lehetnek ezek a boche-ok, hiszen folyvást fürdenek! Besorolva engem is az utált németek „boche" gyűjtőfogalmába. A déli égöv tisztasági elképzelései nem egyeznek az egykori, nomád magyarokéval. Napokig élveztem például annak látványát, hogy az operai nevű Don Carlos - a spanyolok előmunkása - miként képes egy liter bort is magasról leönteni a torkán. Nyeldeklőjét kikapcsolva ivott. Egyszer próbáltam meg utánozni, majdnem megfulladtam. Don Carlos rőzsebajuszú, olajbarna bőrű, gyönyörű öregember volt. Bőre csak a hüvelykujja negyedénél hófehér, ahol évtizedek óta mosta a bor. Akkoriban még nem is álmodoztam majdani hivatásomról, de valami rejtőzhetett bennem az újságírói megfigyelőképességből. Ugyanis eltöprengtem afelett, hogy Don Carlos bőrériek színében milyen arányban szerepelhetett természetes olajbarnaság és milyenben, mondjuk így, a mosdatlanság... Max egyszer megmutatta az utat a tengerhez. Azóta se perzselődött és hámlott úgy a bőröm, mint azután, hogy a távolban ködlő Pireneusokat bámulva az egészségesnél tovább feledkeztem a napon. Visszaúton láttam a Sain-Jaques-i gazdaság munkásétkezőjét. Tányér nem volt, az egy tál ételt mindenkinek az asztallap kövébe vájt mélyedésbe öntötték. A mosogatás mikéntjére már nem emlékszem pontosan. Max tudott történelemrajongásomról, így azt javasolta, hogy valamelyik vasárnap ballagjak át a szomszédos Beaujean falucskába. - Gyönyörű románkori temploma van, - mondta. - Lehet, tán ezeréves! Nyolcszáznál nem lehetett több, de az se csekélység. A földek felől, rövid úton érkeztem, legelegánsabbnak vélt nyári viseletemben. Sárga vászonnadrág, bőr derékszíj, sárga ing, két nagy zsebbel. Ez hiba volt, emlékeztethettem az errefelé nem túl népszerű Romínéi vezértábornagy egykori Afrikacorpsának veterán katonájára. Lefényképeztem a kis mesterséges magaslaton álló, valóban nagyon szép templomot, majd bementem. Belül már csalódást okozott. Tele volt modern giccs szobrokkal, mint nem is egy magyar szentegyház és ahelyett, hogy illendően kimeszelték volna, szemet vibráltatóan csicsásra pingálták. Megnéztem egy komor szépségű régi síremléket, aztán kiléptem a napvilágra. Ekkor következett a meglepetés. A kis tér zsúfolásig emberekkel, velük szemben úgy festhettem, mint a színész, aki a prológot készül elmondani. Nem mondtam el semmit, mert ők beszéltek. Ordítottak, az öklüket rázták felém, sőt egy elhajított kavics is vakolatot vert a vállamra. E' ne

m tudtam képzelni, hogy mivel gázoltam a helyi lelkekbe, de nem volt kellemes Rommel is váratlan támadásokka^JIta legnagyobb győzelmeit, követtem a példáját. Két kezemmel utat nyitva magamnak, nekivágtam a tömeg legsűrűjének. - Pardon, mesdames, messieurs! mondtam, amivel azt értem el, hogy utat nyitottak ugyan, de most közvetlen kpzelről ordítottak. Azt hiszem köpködtek is. Már kijutottam a tömegből, amikor valaki immár félreérthetetlenül nekem szólva álljt kiáltott: - Attendez, monsieur! Megálltam. Tömzsi kis ember loholt utánam, nagy bajusszal. Fején a köztársaság varázsos névbetűivel, a RF-fel ellátott sapka. Maga volt a községi rendőr személyesen. - Ki maga és mit keres itt? - rivalt rám. - Magyar egyetemista vagyok, mondtam és elővettem az útlevelemet. - Lefényképeztem a templomukat. Nagyon szép templom... - Szóval beismeri, hogy leféi^fepezte a templomot? ^^ Fényképezőgéppel a nyakamban akarva se tudtam volna tagadni, de egyáltalán nem akartam. - Hát nem tudja maga, hogy a jó isten megharagszik, ha lefényképezik a templomát! - Mit csinál a jó isten? - nyitottam kerekre a számat. - Megharagszik! Ugye kántor úr, hogy megharagszik? - fordult egy colos emberhez, aki közben felbukkant mellette és helyeslően bólogatott. Nem tudom mi lett volna a dolog vége, talán a községi fogdába csuknak, ha váratlanul fel nem bukkan a segítség. A híres-hírhedt Garde Mobile, a pompásan képzett francia motoros rendőrség egyik járőre hajtott be a térre. Igazoltattak, meghallgattak mindenkit, aztán az őrmester maga mögé ültetett a motorra. - Tudunk az ittlétéről, monsieur! mondta. - Hazaviszem Libouriacba... Megtette. Búcsúzáskor egy árnyalatnyit mentegetőzött: - Kedves uram, mifelénk a nép nagyon vallásos... Elhittem neki... ORDAS IVÁN \ 4 Cseh Gábor rajza