Szekszárdi Vasárnap 1993 (3. évfolyam, 1-51. szám)

1993-02-21 / 7. szám

1993. FEBRUÁR 21. , SZEKSZÁRDI fASARNAP 13 Zörényi Miklós faddi fiatalembernek nagyon találó címmel nyílt kiállítása a Babits Mihály Művelődési Házban. A kiállítás minden szabálytól és megszokástól mentes, mint ahogy készítője sem skatulyázható be. Már általános iskolás korában vonzódott a biológiához, később vegyipari < szakközépiskolásként is az állatok életét, a madarak viselkedését, mozgását, vonulását tanulmányozta. Az erdőben található állati és növényi eredetű dolgokat kezdte el gyűjteni,' amit most Halmai Zsuzsa, a művelődési ház munkatársának segítségével kiál-lítás alá rendezett. Zörényi Miklós szerint az embereket nem nagyon érdekli a természet, annak pusztulása. Ezzel a kiállítással szeretné bemutatni, hogy milyen sokszínű az erdő, a rét, a természetes környezet, ami körülvesz bennünket, ám mi szépségeit nem vesszük észre. Ő természet- és állatvédő. Gyűjteményeiben csak elpusztult állatok találhatók és azonkívül minden, amit a természet rejt magában a csigáktól a kövekig. A fiatal gyűjtő ráirányítja a figyelmet, hogy pusztulnak az erdők, velük együtt lakói, hogy sajnos azok, akiknek munkájuk, hivatásuk lenne ennek megakadályozása, nem sokat tesznek ez ellen. Stílszerűen: kár, kár, kár... - sas Ez a három pont kísérte három szó járt a fejemben hazafelé ballagva. Nem az igazi... Tudom, ez nem egzakt meghatározás, nem is megalapozott kritika, csupán érzés, amely hétfő este bennem bujkált. Nagyon készültem a Szekszárd Big Band évi rendes nagy koncertjére, amelyre ezúttal is a fenntartó Babits Mihály Művelődési Házban került sor. Csalogató volt a cím is: „Moonlight Serenade", azaz Holdfény szerenád. A fáradtságot hozó napi rohanásban az este bensőséges hangulatát ígérte, a gondok között megszokott stílusuk feloldó, sőt felvillanyozó érzését kí^fcilta. Mégsem volt az igazi... Pedig ^roinden megvolt hozzá. Az összeszokott, jó csapat, a kiváló muzsikusok, elsőrendű szólisták, s a rutinos, műfajt és együttesét ragyogóan érző karnagy. És valami mégsem az igazi... Parádés műsor, változatos szerkesztésben: igazi klasszikusok a big band-irodalomban... Valami miatt mégsem az igazi. Nem tudom megmagyarázni, konkrét érveket sem tudok felhozni, csak azt érzem, hogy ez az este halványabb volt, mint máskor, a produkció erőtlenebbnek bizonyult, mint ahogy azt a korábbi fellépések igényként kifejlesztették bennünk, akik szeretjük ezt az együttest, várjuk koncertjeiket, rajongunk zenéjükért. Talán az egyetlen „megfogható" ^Da hangulat volt. A Szekszárd Big ^^id-nek általában néhány percre van szüksége, s már izzik a légkör, magasra ível a hangulat. Most nem így történt. Az első félidő csupa Glenn Miller számból állt. Fantasztikus zene! Az egykori nagy zenész, a szerencsétlenül félbeszakított pálya megelevenemegmagyarázni, nem is értem egészen, csak sajnálom. Általában az a tapasztalat, hogy az amatőrök lelkesebbek, s a hivatásos muzsikusok hideg-ridegebbek. Ezen az estén fordítva történt: az egyedüli igazi nagy élmény a profiként is áradó, élményzenélést adó Molnár Ákos játéka volt. Öröm látnihallani a már szekszárdinak mondható szaxofonvirtuózt. Ezek a sorok nem panaszkodást akartak kifejezni. Inkább a nagy elvárás utáni szerényebb koncert regisztrálói voltak - egy olyan ember részéről, aki továbbra is kezét-lábát töri, hogy ott lehessen a big band koncertjein, hiszen szereti őket. harkály Fotó: - kafi dett előttünk. A sajátos zamat, a milleres hangszerelés lenyűgöző. Mégsem élt igazán. Még az „In the Mood" sem hangzott igazán hangulatban. Csak egyszerűen jó volt, de nem magával ragadó. A második félidőt az ifjúsági szekció kezdte. Az ő friss produkciójukat nem is igazán az egyik társ rosszulléte törte meg, hanem a zongoristának kiváló, de karmesterként gyengének sem mondható Ruppert Péter ügyetlensége. Talán még várni, s többet tanulni kéne ezt a szakmát, míg színpadon a zenekar elé áll. Amíg a big band általa dirigált számait nem tudta szétverni, ez az „utánpótlás" csapatnál majdnem sikerült. Csak a tempóválasztás, az indítás, az összefogás és a leintés nem ment... Amikor ismét színre lépett a nagy csapat, már langyosodott a hangulat. Count Basie számok határozták meg a második menetet. Itt már Pecze István is oldottabb volt, de akkor újabb váratlan tényező zavart. A technika hogy finom legyek - nem állt a helyzet magaslatán. Aránytalan keverés, túlerősítés, közönségre nem tartozó, mégis hallható beszólások (hol a baszszusgitár? ...vagy ötször) nem dobták fel a produkciót. S a végső ráadások - a Szupersztár-keresztmetszet, a rock and roll-egyveleg - már kevésnek bizonyultak, hogy a langyosból a forróig, a csúcspontig eljuttassanak. Nem tudom