Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-09-27 / 39. szám

9 1992. SZEPTEMBER 27. , SZEKSZÁRDI VASARNAP ráírták, hogy kulákszármazék vagyok, „a fölvétel nem javasolt". Apám nem nyugodott. Végigjárta az összes főhivatalt, így jutott el a különben jóindulatú Prantner Józsefhez, a kommunista párt elnökéhez, aki azt mondta, „Pista, én legföljebb abban tudok segíteni neked, hogy kőműves lehessen a fiad!". - Csoda, hogy mégis bejutott a Garay gimnáziumba, ahol 1955-ben érettségizett. - Az bizony és ezt máig Pethő Gyula bácsinak köszönöm, aki Agárdon - ahol később az iskolát is igazgatta tanított. Nemrég találkoztam vele, hálisten jó egészségnek örvend, pedig túl van már a nyolcvanon. - Az érettségi évében, 1955-ben enyhültebb volt a belpolitika, mérsékeltebb a falusi osztályharc. Egyenesebb lett az út az orvosegyetemre? - Ne gondolja. Felvételi vizsgát sem tehettem, mert a tanácson kiadott vagyoni bizonyítványra ráírták ismét, hogy kulákszármazék vagyok, „a fölvénem javasolt". Egy évet ki kellett ^^»ynom, ekkor dolgoztam a szekszárdi postánál néhány hónapot. A következő évben már valóságosan próbálkozhattam, a vagyoni bizonyítvány nem tartalmazta az előbb említett diszkriminatív megjegyzést. Akkor édesapám azt mondta, hogy ne Pécsre jelentkezzem, ahová utánam tudnak nyúlkálni, hanem Szegedre, mert az messzebb van. - Szót fogadott, Szegedre jelentkezett, noha ide sem kísérték 1956-ban forró ajánló sorok. - Fölvettek mégis és 1962-ig gyönyörű, úgy is mondhatom, egy életre meghatározó éveket töltöttem itt, feltöltődve a klinikai belgyógyászat gyakorlatát megújító Hetényi-iskola szellemével. - Korábbról tudom, hogy szeretett volna Szegeden, a klinikán maradni, de erre akkor nem volt mód, amikor pedig kínálkozott volna, a gyulai kórház ifjú belgyógyász szakorvosa már eldöntötte 1968-ban, hogy feleségestől hazajön, Tolna megyébe. - Jöttem volna friss diplomával is, mert vonzott a szülőföld, de akkor itt sem volt hely. Később, 1968-ban dr. Szentgáli Gyula igazgató főorvos már ismerősként fogadott. Ő szerette idehaza tudni a Tolna megyei származású orvosokat. Kivált, ha voltak elképzeléseik a tudományos munkát illetően is. - Három év múlva, 1971-ben kapta meg - nyilván alorvosként végzett munkája, kutatási ambíciói és szervezőkészsége alapján - az akkor életrehívott IV. sz. belgyógyászati osztály főorvosi kinevezését. Teljessé vált az elszakadás Szegedtől? - Dehogy! Két okból sem. Az egyik, ahogy már elhangzott, itt kaptam orvosként életre szóló útravalót, a másik, hogy medikaként megismert feleségem szegedi lány volt. - Ezek szerint két kisebb hazája van, Sióagárd és Szeged. A szülei? - Nagyon boldogok voltak és növelte az örömüket, hogy a földijeim is örültek a hazatérésemnek. Ők máig számon tartják, hogy hány tanítót, tanárt, orvost, más diplomást adott Agárd. - Nem is igyekeznek főorvos urazni. Ezt akkor tapasztaltam, amikor sok évvel ezelőtt az osztályon „vendégszerepeltem" betegként és voltak itt sióagárdiak is. - Én örülök ennek. Elég gyakran járok haza a falumba a húgomék miatt és a szőlő okán. Igaz, még nem vagyok igazán szerelmese a szőlőművelésnek, de mire nyugdíjba megyek, biztosan megjön az is. A szüleim munkája van benne, megtartom a birtokot. Apám nagyon szerette és értette a szőlőművelést. Metszés közben, ott érte a halál is, 75 éves korában. Neki szót kell fogadnom, hiszen 1957-ben velem zsarolták meg. Azt mondták neki, hogy ha nem lép be a szövetkezetbe, lázárainak az egyetemről. Belépett, de kicsikarta magának, hogy a szőlőtermesztésben dolgozhasson. - Motoszkál bennem egy gonosz kis kérdés beszélgetésünk elejétől. Találkozott orvosként azokkal a politikai potentátokkal, akik bolsevik hitbuzgalmukból olyan sokat tettek, hogy Tornóczky János inkább kőműves, akármi, csak orvos ne lehessen? - Elkerülhetetlen volt, de egyikük se emlékezett már hivatalból elkövetett gáncsoskodására. Sokszorosan jó érzés volt gyógyultan elbocsátani őket. - Félve kérdezem, hogy fájdalmas pályaemléke van-e? - Édesanyám 1977-ben történt elvesztése. Az élet iróniája, hogy a számomra profilbetegségetjelentő akut leukémiával került be az osztályra 1977 tavaszán és három hónap elteltével, nagy szenvedések közepette, augusztusban hunyt el. Hatvanéves volt. Minden lehetőt elkövettünk érte. Szó volt arról, hogy talán Pécsre kellene vinni, de elég erősnek éreztem magamat. Embertelenül nehéz volt, s ezt nem szégyen bevallani. Talán azt se, hogy azóta van egy visszatérő, igen szép álmom. Megyek haza, édesanyám mosolyogva jön elém a kertből vagy valahonnan és azt mondja sugárzó arccal, hogy „Jól vagyok. Nagyon jól vagyok, kisfiam, nem fáj semmi." - Köszönöm, hogy megtisztelt ezzel a személyes emlékkel. Mi laikusok azt hisszük, hogy csak mi nem tudunk életünk végéig átlépni szeretteink elvesztésének fájdalmán. De váltsunk témát... - Három gyermeke közül a két idősebb lépett a szülők nyomdokába és lett orvos. A fia pathológus, a lánya bakteriológus, a legkisebb leány most végezte el a tanítóképzőt, levéltáros lesz. Biztos sok örömet találnak majd az együttlétben. De... nem mérte visszaesőként szűkmarkúan a pihenésre szánható időt? - Képtelen vagyok hosszabb időre kiszakadni a munkából, jóllehet kiváló kollégáimnak köszönhetően az osztály életében nem jelent zökkenőt a távollétem. Ilyenkor a kutatással összefüggő penzumom torlódik. Most is utolsó simításokra vár egyszerre három publikációra szánt munkám... - Senki se mondta még, hogy veszedelmesen feszes a munka- és élettempója, lazítson többet?! - Akire hallgatnék, az tudja, hogy ez úgy nekem való, ahogy van. Ne feledje, volt kiktől örökölni a munkabírásomat. - Mit fűzhetnék ehhez? Legföljebb azt, hogy győzze erővel, egészséggel! LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: - kafi „Elég gyakran járok haza a falumba..."