Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-09-27 / 39. szám

1992. SZEPTEMBER 27. , SZEKSZÁRDI ' VASARNAP 5 Kell-e az írók idealizmusa? Ember a mai Közép-Európában zet lehet nyújtani a szellem emberei által, hiszen keresztúton vagyunk. Az átalakulás a mi emberségünk pszichés válsága is. A nemzetállamok kiteljesedése túlélte önmagát, nem alkalmas Európa összefogására. A klasszikus metodikák átgondolására és az új típusú konföderációk létrehozására van szükség. A kompromisszum lélektana ott akadhat el, hogy az ember nehezen okul a történelemből. Saját nemzetébe burkolózik és magasabbra helyezi magát másoknál. Rudolf Chmel cseh és szlovák nagykövet úr e gondolatokhoz hozzáfűzte, hogy az etnokráciából a demokráciába vezető út nagy bizonytalanságot hozott, ám a nacionalizmus a közép-európaiság ellentéte. Ezen kell felülemelkedni, hiszen több nyelvű, több kultúrájú népek laknak errefelé, specifikus élettapasztalatokkal, nyelvi határok nélkül. Azért is van szükség e közös elmélkedésekre, mert az író leírt gondolataival hat a közvéleményre, lehetnek szavai uszítók, gyújtótüzek, lehetnek fáklyák. Ugyanakkora diplomácia eszköztára is frissítésre szorul. A szerződések önmagukban még sosem oldottak meg semmit. Ezzel a felelősségtudattal az első lépések megtétettek. Akár így, akár úgy, a lemeztelenített gondolatok a szívhez is eljutottak. Kívánjuk a folytatást! Németh Judit Fotó: -kaDiplomatáknak és írástudóknak lesz reménység szerint évenkénti civil találkozóhelye Szekszárd, annak érdekében, hogy a régióban élő, közép-európai ember útkereséseiről, jövőjéről együtt gondolkodjanak. E pannon kisváros a méltóság és önbecsülés elvesztése nélkül mindig isjól tolerálta a „másságot". Otthonul adja magát ahhoz, hogy a hivatalos etikett páncélját levetve, ám a felelősség történelmi súlyával rendhagyó tanácskozásokra kerüljön itt sor. A politikai és társadalmi értelemben vett forró és mozgó talajú KözépEurópa kontrasztja volt ez a konferencia, amelyet Karol Wachovsky cseh és szlovák követségi tanácsos és Mészöly Miklós író hívott össze. Itt volt a lengyel, a horvát, a cseh és szlovák, az orosz, a litván nagykövet, Dornbach Alajos, Vásárhelyi Miklós írók és professzorok. A kérdés: mi az, amin felül kell emelkedni, a nehézségeket hátunk mögött hagyni, azért, hogy emberül éljünk? Kell-e az írók idealizmusa a kemény realitások világában? Igen, mondja Mészöly, az idealizmust meg kell védeni. Kell egy rés, amelyen át keAki szekszárdi maradt és aki mindig visszatér, Csányi László és Mészöly Miklós (jobbról) Bakó András elhallgatott, beleszívott a jónkra fogyott szivarba. ^ - Ennyi? - kérdeztem, alig palástolva csalódottságomat, mivel hiányzott a tanulság, amiből hatásos befejezést kanyaríthatnék. - Ostoba! - dörrent rám öreg barátom. - Nem vetted észre, hogy rólatok beszélek? A pályatestet ellenőriztétek, tudtátok már, hogy rozoga, nem biztos, hogy elbírja a következő expresszvonatot... S ekkor hirtelen az állomáson átállították a váltókat. De olyan szerencsétlenül, hogy odaszorult a lábfejetek. És most álltok bénán, tudva, hogy perceken belül megérkezik a történelem expressze, már halljátok a zakatolását, sípszavát - észreveszi-e vajon égő ingeteket a masiniszta? S van-e egyáltalán mozdonyvezető ezen a vonaton? S ha igen, ki ül a műszerfal előtt: Isten? A sátán? Valamelyik szuperhatalom első embere? ... Álltok rettegve, bénán, tanácstalanul, és... - Halk hortyogás zárta a beszélgetést. Lábujjhegyen lopakodtam ki a szobából. Evangélium A „C" év évközi 26. vasárnapjának evangéliuma szentmiséinkben Lk 16,1931 -ig terjedő versek. Ez a rész a gazdag ember és a szegény Lázár példabeszéde. Lázár a mennybe jut „Ábrahám" kebelébe, a gazdag viszont elkárhozik. Jézus e tanításában örök sorsunkra hívja fel figyelmünket. Megdöbbentő egyszerűséggel választja szét a jót a rossztól a tisztánlátás és az elgondolkoztatás célzatával. Jézus nem magyarázza meg: miért üdvözül a szegény és miért kárhozik el a példabeszéd gazdagja. Számára az a fontos, hogy megértsük: halálunk után már nem változtathatunk sorsunkon! A VÉGSŐ CÉL! Ez az, ami kicsúszik kezeink közül, elhomályosodik szemeink elől. Hiszen a mindennapi kis feladatok lekötnek, elfárasztanak, elveszik energiánkat. Megelégszünk az egyéni, családi, munkahelyi soron lévő, általunk kitűzött célok teljesítésével, melyek örömmel töltenek el, sikerélményt adnak. Nem akarunk, vagy erőtlenek is vagyunk ahhoz, hogy távolabb nézzünk. Idézhetjük ehhez még a szentírást is: „Elég a mának a maga baja." (Mt 6,34) Úgy vagyunk, mint egy magányos gépkocsivezető, aki idegen tájakon halad, gyönyörködik a környék szépségében, élvezi a vezetés örömét, és meghatja a benzinkutas kedvessége olyannyira, hogy letelepszik és elfeledkezik arról, hová indult, mi utazásának célja. Pedig egy hívő embernek mindig tudnia kell, hogy ugyan e világban élünk, de nem akarunk végleg itt maradni. Jézus istenhívő embernek mondta el e példabeszédét. Tanítása összefoglalásaként hangzik: „Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, akkor, ha a holtak közül támad is föl valaki, annak sem fognak hinni." Vajon elég-e nekünk a szentírás szava, az isteni szó, üzenet? Fel tudunk-e építeni rá egy életet? Sokan hiszik Isten létét, de már kevesebben az örök életet. A mi imánk is hasonló lehet az apostolokéhoz, akik e példabeszéd hallása után így kérték az Urat: „Növeld bennünk a hitet." (Lk 17, 5) Farkas Béla plébános Szekszárdi történetek Vizek, tüzek, filmek Régen volt, hála istennek. Mármint nagy tűz és nagy víz, ami nagy kárt okozott. Egy nyári délelőttön hatalmas tűz volt Szekszárdon, még az ötvenes években. Az Áfor-telep lángokban állt, a vasút mellett, valamiféle teherautó okozta a tüzet, a vashordókban égett az üzemanyag. A szerencse csak az volt, hogy a három vasúti kocsinál nagyobb tartály nem lobbant be. Egészen a déli órákig oltották, mire aztán elaludt a hatalmas tűz. Délután már odamehettünk és megnézhettük a Sport utcába kivontatott teherautót, amelyről leégett a gumi, elolvadtak lámpái. Ijesztő volt az egész. De ijesztő lehet a víz is. Ezt is hamar megtapasztalhattuk. 1956 árvízzel kezdődött. Jeges árral. Hatalmas felfordulás volt a városban, hiszen a Duna felől nagy veszély közeledett. A városon átvezető úttól keletre eső területet teljesen kiköltöztették. Irány a domb. Mindenki a város magasabban fekvő része felé vette az útját, családostól és minden holmival együtt költözött a városlakó ember. Itt is szerencse volt, hiszen végül is nem ért a Duna Szekszárdra. Megmenekült a város, de aki átélte azokat a napokat, bizony nem felejti el sohasem. Segített még ebben az árvizes film, amit Szekszárdon is forgattak: a Béla téren, a Megyeházán, meg az erdőben, a Duna mellett. Ez is nagy látványosság volt. Hétköznap, vasárnap, ronda borús időben folyt a forgatás. Emlékszem a film címére: Négyen az árban. Azóta sem láttam sehol, csak a film elkészülte után játszották és hamar lekerült a műsorról, hiszen nem világraszóló dologról szólt, csak egy „kis" magyar árvízről. A Gemenci-erdö azonban nemcsak ilyen tragikus módon volt főszereplő. A múlt vasárnap vetítették a Gyöngyvirágtól lombhullásig című Homoki-Nagy István által írt, rendezett és fényképezett csodát. Sok természetfilmet látott az ember, különösen amióta a tévé is létezik, de azért ez mégiscsak közelebb áll hozzánk. Hiszen alig pár kilométerre a meglehetősen rossz levegőjű várostól egy kivételesen nagyszerű rezervátum található, amelyről majd legközelebb írok. , -tüke-