Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-08-23 / 34. szám

1992. AUGUSZTUS 23. „ SZEKSZÁRDI VASARNAP 13 Zomborról, szerbek elöl menekült Magyarországra egy vajdasági magyar család, Püspök Imréék, akik Szekszárdon telepedtek le, itt a téglagyári lakásokban találtak otthonra. Négy gyermekkel jöttek, itt még született hét gyermek és a népes család 1956-ban itthagyta az országot, hogy „odakint" szerencsét próbáljon. Püspök István szeme mesélés alatt mindig párás volt. Amikor szüleiről, testvéreiről, megtalált keresztanyjáról mesélt, férfiasan vállalta könnyeit Amin keresztül ment, amit elért ahhoz sok minden kellett Kitartás, optimizmus, munkaszeretet szerencse. Mert bizony az élethez az is kell. A szerencse viszont csak azoknak jelenik meg, akik hisznek benne, hisznek magukban és nem adják fel. Isten hozta itthon Püspök István! Ahogy öregszem % vágyom egyre inkább km A Püspök testvérek közül István 7 éves volt amikor nyugatra mentek, 36 év után visszatért Magyarországra, Szekszárdra. A csodálat, a hitetlenkedés, váltogatják egymást a hallgatóban, amikor elmondja élettörténetét. „Emlékszem a téglagyárra. Olyan képek jöttek fel bennem, hogy volt egy szomszédunk - most már tudom, hogy a keresztapám - Pista bácsi, akiJi

ek mindig kiloptam a táskájából az ^felt. Az apám nagyon sokat dolgo^rott, lakatos volt a téglagyárban, úgy emlékszem volt egy teherautó amivel fuvarozott is, pékeknek. Mindig mondogatta amikor este hazajött, hogy fiam pék legyél, mert akkor mindig lesz mit enni, és munkád is lesz. Édesanyám otthon volt, reggel 4-kor kelt, etette a baromfiakat meg minket gyerekeket, iskolában indította a nagyobbakat, aztán főzött; mosott. Mi nagyon szegények voltunk. Már kint mesélték a szüleim, hogy a forradalom alatt úgy látták, hogy nekik is menniük kell. Belgiumba készültek, ahol a bányákban kerestek munkaerőt. Egy szekszárdi rendőr is velük ment, aki segített nekik az úton. Gyuri testvérem éppen sorkatona volt, ő pár hónap múlva jött csak utánunk. Menekülttáborban voltunk 1 évig Adennöben, ahol 60 ezer menekült volt. Amikor az apácák - akik ott dolgoztak - látták, hogy 11 gyerek van nálunk, akkor odaadták az ő lakásut

és még 10 magyar családdal kölünk a kolostorba. Akkor kezdett desapám dolgozni. Segélyt kaptunk, iskolába kezdtünk járni, 1959ben pedig lakást is kaptunk. Belgiumban nagyon szerették a gyerekeket és sok segítséget kaptunk. Odakint született még két testvérem. Ha már itt tartunk, akkor most elmondom, hogy hogyan jöttünk születésben testvérek egymás után. György, János, Irén, Imre, Ilona, István ez én vagyok és Márta az ikertestvérem, Katalin, Ottó, László, Ildikó és Maria-Jose és Michel, ők már Belgiumban születtek 1964 és 1966ban. A nagyobb testvéreim megnősültek, férjhez mentek, 1970-ig volt együtt a család. Utána Namurba költöztek a szüleim, akkor én már cukrásznak, péknek tanultam és 19 éves koromban egy üzletbe kerültem. Goldoltam, hogy én is megnősülök és 1971-ben elvettem egy belga lányt, született egy kisfiúnk, ám a házasságunk nem sikerült. Sem a feleségem, sem a szülei nem bocsátották meg, hogy én egy menekült magyar vagyok, igyekeztek teljesen elszakítani családomtól. Sajnos a békesség kedvéért ez sikerült is, ám a házasságom így is tönkrement. 1980-ban váltam el. Édesapám 1977-ben, édesanyám 1980-ban halt meg, életük végéig Dr. Magyar Gyula és felesége között - keresztanyjával met és nekiláttam munkát keresni. Papírjaim nem voltak, de volt pénzem és egy maszek pék alkalmazott. Két évig dolgoztam nála, ott ismertem meg jelenlegi feleségemet. Mindig az volt a vágyam, hogy egy olyan asszonyt találjak, aki úgy szeret dolgozni mint én, és akkor nyithatnák egy önálló üzletet; Sajnos ennek a legnagyobb akadálya az volt, hogy nem voltak papíijaim. így sem házasságkötésre, sem üzletre nem gondolhattam. Sok magyarral találkoztam akkor, kértem őket, hogy jöjjenek el ide Szekszárdra, szerezzék be a születési anyakönyvi kivonatomat és küldjék meg nekem. Mindenki megígérte és senki sem küldte. Egy magyar házaspár dr. Magyar Gyula és felesége székesfehérváriak, turistaúton jártak Párizsban. Nézték az üzlet kirakatát ahol dolgoztam a pékségben. Amikor meghallottam hogy magyarul beszélnek, kimentem hozzájuk. Rájuk kököszöntem és megkérdeztem, hogy maguk magyarok? Elbeszélgettünk, és elmeséltem nekik az én nagy problémámat. Amikor ők hazajöttek, eljöttek Szekszárdra, kiváltották a születési bizonyítványomat és hiteles francia fordításban, egy Párizsban élő barátjukon keresztül eljuttaták nekem. Ez az okmány segített aztán, hogy házasságot köthessek, majd utána 3 évre megszereztem a francia állampolgárságot is. Testvéreim Belgiumban élnek. Miután révbe jutott, az életem, kezdtem őket felkutatni. Úgy éreztem most már állásom, családom, lakásom van, már arra is gondolhatok, hogy velük felvegyem a kapcsolatot. Többségükkel sikerült és nagy vágyam és tervem, hogy egyszer mindannyian összejövünk, ha ők is úgy akarják. Azt hallottam, hogy volt már aki járt otthon közülük, de Szekszárdra nem jöttek el. A csodálatos az lenne, hogy egyszer itt találkozhatnánk ahol szüleinkkel 36 évvel ezelőtt elindultunk. Furcsa, hogy most itt ülök és viszszaemlékezem a nehéz időkre, hisz sínen van az életem. Talán ezért nem kallódtam el, mert mindig .megvolt magyarok maradtak, nem vették fel a belga állampolgárságot. A mostani felnőtt eszemmel úgy hiszem, nem szívből hagyták el az országot, csak azt akarták, hogy a gyermekeiknek jobb, biztosabb életük legyen. Ezért maradtak halálukig magyarok. Amikor elváltam már nem éltek a szüleim. A válást nagy kudarcnak éltem meg, olyannak amivel egyedül kell szembenéznem, magamnak kell kiutat találnom. „Elmenekültem" Franciaországba, pénz, okmányok nélkül. Mindent otthagytam. Marseillbe és minden nagyobb városban megfordultam. Csavargó életet éltem. Hosszú szakállal 38 kilóra lefogyva jártam a városokat, az utcákat, énekeltem és koldultam. Soha senki nem bántott, nem kérték a papírjaimat, és sajnos ezek nélkül munkát sem adtak. Hogy miért nem kerestem meg akkor a testvéreimet és kértem tőlük segítséget? Szégyelltem magam, hogy kudarcot vallottam, úgy gondoltam ezt nekem kell megoldanom. Párizsba 1985 elején kerültem. A kéregetésekből volt akkor már egy rozzant kocsim, amit egy kempingben tartottam, abban laktam. Szörnyen hideg tél volt akkor. Párizsban huszonnégyen megfagytak. Már nekem sem volt benzinre valóm, kezdtem minden reményemet elveszíteni. A napra is emlékszem, 1985. január 24én elmentem templomba, kifelé jövet egy paptól kaptam kenyeret, azt majszolgatva sétáltam be egy erdőbe. Ahogy a lábam alá nézek láttam ott valamit. 3000 frank volt. Kiváltottam a kocsimat, benzint vettem, élel„Megismerem az édesanyádat!" bennem a „megmutatom" azt, hogy kikerülök egyszer a mélypontról. Jó adag szerencsém is volt, a pénzt gondolom és, hogy egy olyan magyar családdal hozott össze a sors mint a dr. Magyarék. Most, hogy itthon vagyok és találkoztam keresztanyámmal, és emberekkel akik emlékeznek még a családunkra, láttam a házat ahol éltünk, úgy érzem mintha újjászülettem volna. Megtaláltam azt a pontot ahonnan indultam és ahová ezután bármikor ha úgy érzem visszatérhetek. Ahogy öregszem úgy vágyom egyre inkább haza. Jó szakmám van, megfelelő pénzzel rendelkezem, itt sok minden változóban, átalakulóban van, lehet, hogy egyszer meggondolom magam... SAS ERZSÉBET