Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-02-09 / 6. szám

1992. FEBRUÁR 9. , SZEKSZÁRDI VASARNAP 5 Előbb kérik, majd követelik otthonukat Olvasókör a láthatáron - újvárosban Telefonismeretség - Halló, jó napot kívánok, az igazgató urat kérem kapcsolni! - Jó napot kívánok, ugye a Szekszárdi Vasárnaptól keresi? - Igen, de honnan tudja? - A hangjáról megismertem. - Hiszen eddig alig néhányszor hívtam a Skálát! - Valahogy megjegyeztem. - Ez egyszerűen hihetetlen, hiszen nem ismetjük egymást, soha nem találkoztunk, komolyan, egészen megdöbbentett. Mióta dolgozik a telefonközpontban? - Tizenharmadik éve, amióta a Skála beindult. - Azt biztosan nem lehet megmondani, naponta hány hívót kapcsol, hány hangot hall... - Nagyon sokat. Van, amikor egyszerre mind a három lámpa ég, három vonalon hívható az áruház. Leggyakrabban az ABC-t kapcsolom. Közben a stúdióban is én vagyok, a hirdetéseket olvasom be és a zenét adom. - Árulkodó a hangunk, vagy ennyire kifinomult a hallása? - Biztosan jobban meg tudom különböztetni a hangokat, hiszen a munkámhoz tartozik. Persze, jórészt a jellegzetes hangok maradnak meg bennem. Azt tapasztalom ugyanakkor, hogy sokan nem tudnak telefonálni. A hívott fél gyakran nem mutatkozik be és ha netán félrekapcsolt az automata, nem az veszi fel a kagylót, akit kerestem, akkor hiába mondom a magamét, a végén böki ki, hogy téves kapcsolás. Elemi udvariasság volna, ha felveszi valaki a kagylót, akkor bemutatkozzon. - Ma telefonálni felér egy stresszhelyzettel. Önnek pedig ez a foglalkozása. Borzasztóak lehetünk mi, a vonal végén... - Udvariasan fogadok minden hívót és többnyire udvariasan viszonozzák azt. Van, hogy ^toerülten felháborodnak, ha valamelyik melléket nem tudom kapcsolni, mert azfoglalt. Ityenhogy pár perc múlva hívjon vissza az ügyfél. Saját érdekében és azért, hogy ne tart^Bnn a vonalat. - Ezt teszem most én is. Ne haragudjon, de olyan kíváncsi vagyok, milyen az Ön külseje? Magas, alacsony, harmincas, negyvenes, lezserül öltözködik, vagy konvencionálisan? - Ofyan átlagos vagyok. Negyven vagyok, de harmincasnak nézek ki mások szerint. Szeretek öltözködni, amennyire lehet, követem a divatot. - Bemutatkozna? - Haraszti Ibolya vagyok. - Köszönöm és a legközelebbi hívásig viszonthallásra

! TAKÁCS ZS. Példát lehetne venni róluk: mindegy, hogy hova rendeli az embert a sorsa, a munkát mindig becsülettel kell végezni. Ez az egyetlen helyes út a jó élethez. Így aztán bizton mondhatjuk, hogy a Simon házaspár tisztes polgárként él Szekszárdon az Előhegyen. Csak a módosság hiányzik, ami a polgárt jellemzi, mert az igényt a mű•

ségre, a tudásra magukban horzák. - Képzelje el - meséli Simonka, a feleség -, hogy amikor a lakásra gyűj•

"nk, akkor elmentem napszámba ricát kapálni és később kukoricát törni és pénz helyett terményt kértem. A terményből pedig jószágot tartottam, így kevés pénzt kellett élelemre adni, s gyűlt a pénzt. A lakás után felépült a garázs is, kocsi is került bele. Hát mi kellett a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején: ez volt maga a gazdagság. - Csak azt ne kérdezze, hogy milyen áron! - sóhajt az asszony és bólogat rá a férj. A nyugdíjra tereljük a szót. Arra, hogy a postás 6400 forintot hoz havonként Simon Lászlónénak. Hogy ez mennyire elég? Kérdezni sem érdemes, mert eddig az ura jó pénzt hozott a házhoz. A Centrál Gépészeti Kft. ezermester munkása volt a férj, ahol kikötötték, hogy a nyugdíjban is várják munkára, mert nélkülözni lehetetlen. Egyszóval eddig 1819 ezer forintjuk volt havonta és abból kijöttek, mert azért az asszony mindig teremtett még hozzá valami jószágot: most éppen szép „cocákat" vágtak, hogy a gyerekeknek is jusson. Észrevétlenül csúszunk vissza az időben. A Tolna Megyei Moziüzemi Vállalathoz 1964-ben szegődött el a fiatalasszonynak számító Simonné. Négyórás munkára. S akkor az óriási dolog volt. Olyan, mint most ha valaki munkát kap. Akkor még a takarítói álláshoz is protekció kellett. - Abból a kevés pénzből is megéltünk - mondják, szinte egyszerre -, mert minden rajtunk múlik: tisztességgel és békességgel lehet tisztes szegénységben is élni! Ez az a nagy lecke, amit nekünk, mai negyveneseknek meg kellene tanulnunk. Föláll az asszony a szobában, a vitrinhez megy és mutatja a kristálykészletek amit a „lányok vettek" amikor nyugdíjba ment. Huszonhét évet szolgált a mozinál. - Gyönyörű volt, de azért sírtam is. Olyan nehéz ám otthagyni egy fél életet. Csak hát édesanyám itthon feküdt betegen - Isten nyugtassa szegényt - hát mégis arra kellett törekednem, hogy őt tudjam ápolni. - Boldogok? - kérdezem. - Miért ne lennénk azok? - kérdeznek vissza. - Hát a boldogság bennünk van és tőlünk függ. Azt már kérdezni sem merem, hogy szegénynek érezték-e magukat, vagy tán most azok? Hiszen azt a szót, hogy SZEGÉNY, kiejteni is tilos! * Befejezés helyett: Magyarországon 1992 januárjában hárommillió ember él a létminimum alatt vagy annak közelében. Egyszer már kitántorgott hárommillió emberünk Amerikába, de most hova menjenek szegények! HAZAFI JÓZSEF Az OTTHONRA lelt kisközösségek hiányáról írtunk legutóbb. Fél évszázaddal ezelőtt városunkban vagy húsz ilyen működött, most közülük egy, az újvárosi talán újraéled. Már jó egy éve szervezkednek azok, akiknek emlékeiben még elevenen él az 1909-ben létrehozott, s az ötvenes évekig működő, szinte legendává nemesült katolikus olvasókör. A hét végén a Rákóczi utca 69. számú épületben újra egymásra találtak. Újjáalakultak, van választmányuk, a tradíciókat ápolandó felállással, így például a kettős elnöki funkcióval, vagy egyházi és világi elnökkel. Mivel a városrésznek nincs katolikus lelkipásztora, az előbbi funkció csak papíron létezik. Minden rosszban - nem lehet másként minősíteni a mostani áldatlan, parttalan állapotot - van valami jó. Ebben például az, hogy a leendő lelkipásztor megérkezéséig használhatják a plébánia épületét. Hepp Ádám, az aktivizálódó középgeneráció képviselője elmondja, hogy e röpke fél év alatt a még kétkedőket, az ódzkodókat szeretnék meggyőzni arról: nem csupán könnyeket előcsalogató nosztalgiázásról, hanem tömegesen jelentkező, valós szórakozási és művelődési igények kielégítéséről van szó. Mintegy kétszáz, zömében aktív lokálpatrióta taggal számolnak. Amihez hely kell. Sok mindenben hajlandók a kompromiszszumra, de abban nem, hogy lemondjanak a Rákóczi utcai épületről, mely hoszszú idő óta óvodaként működik. „Most még kéljük, de júniustól már követeljük" - halljuk az elmúlt hétvégi alakuló összejövetelen Hepp Ádámtól. Igen, a Rákóczi utcai épület segíti visszalopni a századelő hamisítatlan hangulatát, egyetemes értékeit, amire felnőtt és fiatal „körtagok" egyformán vágynak. Katolikus olvasókör - de a körém sereglett katolikusok bizonygatják, hogy nem a jelzőn, hanem a jelzett szón van a hangsúly. Tarjányi Ágoston, a körhözf?) kötődő, szépszámú cserkészcsapatot gardírozó világi elnök, a tagfelvételről mondja: „Ne legyen az illető botrányosan istentelen." Mire vállalkozik, mit tervez az olvasókör? A népi színjátékokat szinte futószalagon rendezték a hőskorszakban, ez velejárója volt a klubéletnek. Ezt mondja a maga 79 évével korelnöknek számító Ferger János bácsi is. Ömlik belőle a szó, anekdotikus monológjai az egykori újvárosi közélet fényes eseményeiről - mivel meg-, illetve átélte - hitelesek. Hogy nem a „Bezzeg a mi időnkben" jegyében fogantak, arról meggyőződhetünk, ha betekintünk a jegyzőkör üléseiről készített naplóba, ami rendkívül értékes kordokumentum. A lényegi dolgok mellett olyan apróságokra is kitér, hogy jelesebb bálokon kik voltak a rend belső őrei. János bácsi például - a mindent tudó napló tanúsága szerint - 1929. január 12-én lezajlott bálon teljesített ilyen jellegű megbízatást. Az olvasókör megalapítását szorgalmazó mintegy kétszáz leendő tagból legaktívabbak, akiknek láthatóan szívügye az újvárosi legenda felélesztése, már az alakuló ülésen jelen voltak. - bgy Evangélium „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék!" - Jézus e meghökkentő szavakkal fordult hallgatóihoz. A folytatás is hasonló volt: „Aki hisz énbennem, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek." János evangéliuma (7: 37, 38, 46) feljegyzi, hogy akik nem kpvették Jézust, azok is úgy vélekedtek: „Ember még sohasem beszélt úgy, mint ahogy ez az ember beszél." Jézus követői és tanítványai - a fentiek alapján joggal tételezhetjük fel róluk - úgy kellett, hogy Jézusra tekintsenek, mint a szomjazónak a felüdítő forrásra: belőle kellett „meríteniök". A szomjazó elemi szükségét elégíti ki, amikor iszik. Jézus arra az alapvető dologra hívja fel mindannyiónk figyelmét, hogy munkánk végzéséhez, továbbhaladásunkhoz, egyáltalán az életben maradáshoz szükségünk van arra, hogy hozzá eljussunk, és tőle induljunk. Ha jelképszerűen hangzik is, de szomorú tapasztalattá válhat, hogy égő szomját Jézustól idegen forrásból csillapítva - sok gyermek, ifjú és felnőtt munkáját, fáradozását hiábavalónak, haladását céltévesztettnek, életben maradását bizonytalannak látja. Jézus Krisztus az a személy, aki a mennyek magasságából a megalázó kínok mélységéig, a lezárt sírig jutva, az őt keresők számára mindig örömforrássá vált: a beteg gyógyulttá, a bűnnel szennyezett megtisztulná, a szeretteiket vagy magát Jézust gyászolók pedig a feltámadott, élő Krisztusban vigasztalást nyerő, uralma alatt új életet kezdőkké lettek. „Aki hisz énbennem, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek." íme az evangélium, az örömhír. Ne legyen hát tovább is bensőnk az emberhez méltatlan indulatoknak, nyers kíméletlenségnek, halálos kétségbeesésnek forrása! Ez elsodor magával a bajba. Jézus és aki benne . hisz azonban új életfolyamatokat indít el. SZILVÁSSY GÉZA református lelkész > i