Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1992-02-09 / 6. szám
1992. FEBRUÁR 9. , SZEKSZÁRDI VASARNAP 3 A -í- A. „Patakparti Szorbon", az „505-ös" mindenesetre Tolna megye legnagyobb intézményévé nőtte ki magát, kétezer diákot okítanak benne. Ma még. - Amikor először beszéltünk telefonon, mindjárt azt kérdezte tőlem: „Arról lesz szó, hogy tucatnyi pedagógust küldtünk el?" Minek tulajdonítsam ezt, valóban megalapozott a hír? - A hír, ahogyan felvetette, egyáltalán nem igaz. A reagálásom arra vonatkozott, hogy a városban elteijedt rólunk sokféle pletyka, miután kiszivárgott: az iskola vezetése pedagógusok elbocsátása ügyében döntött, és tette azt önkényesen. Nos, valóban szó van leépítésről, de korántsem tucatnyi kollégát érint, t ami a legfontosabb, szó sincs kényes lépésről. A kényszerű fcfést olyan események előzték amelyeket a közvélemény csak áttételesen ismerhet. - Miről van szó, kérem avasson be bennünket! - A rendszerváltás előtti években is világosan látszott, a szakmunkásképzés az adott kereteken belül tovább nem tartható fenn. A legdrágább, a legkevésbé hatékony képzés. Ezt el lehet ismerni, lehet tagadni, akkor is tény marad. - Konkrétan mit takar ez a drágaság? - Ma egy szakmunkásképzős tanuló 76 ezer forintba kerül, egy szakközépiskolás, technikusé 63 ezer forint évente. A gimnáziumi » zés még olcsóbb, ám ott a rek érettségit kap, s szélesebb körű általános képzést. A tőlünk kikerülő gyerekek a változó köri^ények követelményeinek n^m képesek megfelelni, ezt már 1986-ban tudtuk, ezért indítottuk a technikusképzést. S tettük mindezt akkor, amikor a demográfiai hullám itt „csapdosott" az iskola kapuján. Óriási felelősség volt rajtunk, hiszen minél több ifjonc beiskoláztatása volt a cél. És akkor próbáltuk az önálló vállalkozásainkat is beindítani. Óriási ellenállás volt a tantestületen belül is, a környezetünkben. Mára persze beigazolódott, jó felé indultunk el, hiszen, hogy ma nem kell tömeges pedagóguselbocsátástól tartani, az annak is köszönhető, hogy közel 500 gyereknek tudunk folyamatosan munkát biztosítani. - Ez egy komoly nagyságrend, valóságos üzem... - Lassan a megye legnagyobb építőipari vállalata is vagyunk. A technikus osztályainkat olyan technikai szintre sikkerült fejleszteni, amivel kiemelkedünk az iskolák sorából. Az eredményekhez nagyon jó munkatársakra, olyan szakemberekre van szükség, akik mernek, tudnak vállalkozni, és akik nem azt nézik, hogy csak nyolc órát dolgozzanak, hanem azt, a gyerekeknek legyen munkájuk, stabil helyzetük. Én azt tudom, a munkatársaimnak köszönhető, hogy egyrészt megteremtették mostanra saját munkahelyeiket, másrészt pedig az iskola gazdaságilag megerősödött. Ha mindezeket nem léptük volna meg, ma valóban 30-40 pedagógus kerülne az utcára. Ezzel szemben 4-5 kollégát fog az elbocsátás - minden fájdalmas kísérője - érinteni. Az is tény, hogy hat munkahelyet áthelyezéssel már megszüntettünk. - Vállalkozást, építőipari munkavállalást említ, nyilván a tanulók gyakorlati képzésére alapozva teszik ezt? - Ácsok, kőművesek, épületasztalosok, szobafestők dolgoznak úgy, hogy előbb egy hétig elmélettel ismerkednek, majd egy hétig tartó gyakorlati idejük van. Lakossági szolgáltatást, családi ház építését, felújítását végezzük el. Mi építettük a metodista templomot, jelenleg az iskola építésével vagyunk elfoglalva és miközben mindenki az építőipar haláláról beszél, nekünk megrendeléseket kell visszautasítanunk. Hangsúlyozom, a vállalkozásainkat alapvetően pedagógiai szempontok motiválják. Az új oktatási szemlélet szerint például a szobafestőket nem csak meszelésre, a tapétázásra is megtanítjuk. A kőműveseink a közfalon kívül tartófalat is tudnak építeni. Kiteljesedhetett az a felelősségünk, hogy a gyerekek a teljes szakmát ismerjék meg. - Szép, szép amit mond, de nekem valami azt súgja, a gyerekeket kizsákmányolják. - Erről szó sincs! Nem dolgozunk olcsó, csak olcsóbb bérért. Vállalási áraink 20-30 százaléka a diákjóléti alapba jut. Húsz százalékot osztunk szét a szakoktatók, gyakorlati oktatást vezetők és az ügyintézők között. Az a gyerek, aki a neki járó összeget készpénzben kéri, természetesen úgy kapja. - Hány szakmát oktatnak, és ebből mennyit lehet „bevinni" a vállalkozásokba? - Harmincféle szakmát tanítunk, de lassan csak a felére tudunk munkát biztosítani. A demográfiai hullám késztetett számos szakma oktatására. A hullám azonban levonult, s vele vonult el az az idea, hogy a tizenéves gyerekek munkához jussanak valahol. A jelek szerint 1995re érjük el azt, hogy a hagyományos szakmunkásképzésre nem lesz szükség. Tizenhat éves kor után csak 1-1,5 éves, nagyon koncentrált szakmai képzésre kerül sor. - Összhangban van ez az íjj oktatási törvénytervezettel? - A gazdaság nemigen törődik az oktatási törvénnyel, utóbbi úgyis csak kullog a gazdaság után. - Mi baj van a törvénytervezettel? Alapvetően ideális állapotot feltételez. Az összes átmeneti gondot az iskolára bízza, ezért lesz itt - 4-5 évig biztosan káosz az oktatásban. A felelős minisztérium folyvást válságkezelő programot készít, de azok hatását igazán, itt lent, közelről sosem érezzük. Inkább azt, hogy a tárca kivonulni látszik a szakmunkásképzés területéről. Egy számot mondok bizonyságul: a 92-es költségvetésben minden iskolatípus 16-18 százalékos fejlesztést kapott, a szakmunkásképzés ezzel szemben 2,7 százalékot, ami a hideg vízre sem elég. - Igazgató úr, mi lesz a „Patakparti Szorbon" jövője? - A technikusi osztályok fejlesztésére van esély. Ott lesznek gondok, ahol a nagyipari háttér teljes megszüntetése miatt, akár népszerű szakmákat is fel kell számolnunk. PE TQ F I LÁSZLÓ Fotó: KAPFINGER ANDRÁS Halálraítélt szakmunkásképzés? Babai Zoltán, az 505-ös Szakközépiskola, Technikum és Szakmunkásképző Intézet igazgatója szerint a szakmunkásképzés halálra van ítélve. A jövőben több ezer tizenéves gyerek sorsa válik bizonytalanná - nem lesz hova menniük. A nagyüzemekben rohamosan csökken a foglalkoztatottak száma és a munkanélküliek százezres tömegei sem adnak biztató kilátást a most indulóknak.
