Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1992-12-20 / 51. szám
1992. DECEMBER 20. SZEKSZÁRDI 9 A látogatókat Lenin fogadja A sártengert tilos fényképezni - A főmérnök, meg a tervező, megmondták, senkit se engedhetünk be. Egyébként is majd akkor jöjjenek amikor kész lesz. Sáros terepet, félig kész szobrokat nem kell fényképezni. Csak a készet. Mondanám, hogy eddig hány félkész lakótelepet, házat, egyéb létesítményt fényképeztünk, de itt a józan érvelő szónak nincs értelme. Valaki, valahol, valamiért megtiltotta. A miértre sem itt kell a választ keresni. Közben még hárman-négyen körülvesznek. Amikor kollégám elrakja a fényképezőgépet még beszélgetni is hajlandók. - Minden szobor ugyanolyan magasságú, méretű talpazatra kerül, mint az eredeti helyén volt mondja egyikük. - A különbség csak annyi, hogy itt minden talpazat klinkertégla-bevonatot kap. Hiába volt eredetileg márvány vagy műkőburkolat, itt egyforma lesz. Eljött a demokrácia - neveti el magát. - Azt mondták itt a bejáratnál egy nagy székely kapu áll majd folytatja a szintén névtelenségbe burkolódzó társa. - A kapun belül oldalt lesz a jegyiroda, a kapuval szemben pedig középen egy hatalmas Lenin-szobor. Az fogadja a látogatókat. Parkosítjuk az egész területet, szép utakkal, bokorcsoportokkal. - Mennyibe kerül mindez? - Nyolcvan - kottyantja el az egyik építő, majd a többiek pillantását látva elhallgat. - Nyolcvan...mi? - kérdezem. Nem tudjuk mi azt, mibe fog kerülni - mondják, de nem nehéz kitalálni, hogy a nyolcvan nem ezret, hanem milliót jelent. Persze csak jelenlegi áron. Mert másfél év múlva készül el a park, addigra ez lehet a másfélszerese is. * Mivel a kaputól beljebb nem engednek, a kerítésen kívül, a bokáig érő sarat gyúrva járjuk körbe a területet. Az egyik szoborcsoport fiatalokat ábrázol, magasra tartott zászlóval vonulnak. Nyilván „felszabadulási emlékmű" lehetett, azért bontották el. Pedig alkotásként bármelyik főtéren elférne. Ami a park legszebb szobra: két, ég felé nyúló tenyér óvón tartja a földgömböt. Hogy miért bontották le, rejtély számomra. Mert üzenete ma is aktuális. - Tamási Fotó: kall - Kit keresnek? - dörren ránk egy szigorú tekintetű munkáskülsejű férfi, alighogy belépünk a kapun. - Újságírók vagyunk - mondom, és évek óta először, mutatom az igazolványom is. - Itt nem lehet fényképezni és írni se kell. Megtiltották - dörren ránk. - Ki és mikor tiltotta meg? - kérdezzük. A diósdi hegytetőn szabadon száguld a szél. Időnként nagyot lök a szoborpark melletti hatos úton elhaladó autókon, felborzolja a pocsolyák vizét. Mert pocsolya, sár az van bőven. A nehéz gépjárművek, a darus kocsik kerekei felmarták a szoborpark földjét. A szoboralapzatokat előkészítő markológépek pedig gödröket ástak szanaszét. A kitermelt földet lassan egységes sártengerré mossa a halkan szemerkélő eső. Szinte levegőben az elmúlás hangulata. Pedig itt új épül. Egy új szoborpark, ami egyedülálló, bizonyára komoly vendégforgalmat bonyolító • vállalkozás lesz. Egy olyan új létesítmény, amely minden pontján a múltat, a múlt szellemeit idézi. Ide, a hatos út mellé, a diósdi hegytetőre kerülnek az egykori példaképek, hatalmasságok mára aktualitásukat vesztett, lebontott szobrai. A kerítésen kívül nézelődünk, fotós kollégám csattogtatja a fényképezőgépét. Előttünk az egykori „Fegyverbe" szólító tanácsköztársasági plakát modelljének több méteres bronzalakja - még a földön fekve. Távolról Osztyapenko kapitány integet zászlójával, miként több évtizedig tette ezt az „Osztyapenkónál". Vajon mikor lesz a köztudatban is más neve ennek a budapesti csomópontnak? Mellette - alig néhány méterre - a pécsi születésű Steinmetz kapitány alakja, aki a Ferihegyi repülőtér mellől került egykori parlamentertársa mellé. Távo• abb a Vérmezőn néhány éve felálított, mára lebontott Kun Béla-emlékmű szoborcsoportja előtt Szakasits Árpád szemléli a vigasztalanul szemerkélő esőt. Itt van már a világ egyetlen kubista felfogásban készült Marx-Engels szobra is, ami az egykori „Fehér Ház" lakói között sem aratott osztatlan elismerést. Talpazatára valaki ákombákom betűkkel festette: „Gyilkosok, akasztottatok eleget". Szerény történelmi tudásom alapján nem tudok felidézni egyetlen esetet sem, amikor bármelyikük utasítására, netán közreműködésével akasztottak volna. Viszont felidézhetem a világhírű filozófust, a közgazdászt akinek Párizsban, Londonban szobra áll, akiről világvárosi sugárutakat, tereket neveztek el. Nem Keleten, a Lajtán túl. Öreg bácsi botoz el mellettünk. Látva, hogy idegenek vagyunk, a fényképezőgép is kattog, megáll. - Fényképezzék csak, hadd lássa mindenki mire van itt pénz. Ez most a legfontosabb? Uram, ha megtudná mennyi a nyugdíjam, szégyenkezve maga is, erre meg milliókat költenek. Próbálnám magyarázni, hogy az efféle beruházások más kalapból mennek, hogy kultúrára, szoborállításra (döntésre is?) mindig kell alapot teremteni, de végignézve a bácsi kopott ruháján, sovány szatyrán, amivel talán már visszafelé jön a boltból, elmegy a kedvem a magyarázkodástól. Inkább eltűnődve hallgatok.. Szakasits és Kun Béla egy társaságban Többé nem hív „Fegyverbe"
