Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-12-13 / 50. szám

1992. DECEMBER 761. , SZEKSZÁRDI VASARNAP volt asztali tekepályám is, amin télen játszhattunk. Tavaly egy nyugdíjasesten felajánlottam tombolatárgynak, valaki megnyerte. - Hány nyugdíjast tud egyszerre fogadni? - Negyven-negyvenöt fore van készletem. Azért annyira, mert nemcsak a szekszárdiak jönnek. A ország legkülönbözőbb részeiről jönnek hozzám látogatóba HM-nyugdíjasklubok. Egy buszba ennyien férnek, azért rendezkedtem be erre a létszámra. Életem során az ország különböző részein szolgáltam. Mindenütt vannak barátaim. Olyanok is, akik kiskatonaként szolgáltak mellettem, de tábornokok is. Az én évi tizenöt hektó borom a barátságra megy el. Rendszeresen látogatnak és örülök, ha vendégül láthatom őket. A fentieket igazolandó, mi sem mehetünk el ebéd nélkül. Fotós kollégámmal a szelíd erőszaknak engedve asztalhoz ülünk. Végül kiderül, érdemes volt. Nemcsak azért, mert degeszre ettük magunkat a finom vegyes pörköltből, hanem mert előkerült közben egy új téma, amiről jelen sorok írója eddig sohasem hallott. A bioágynemű. Ugye, az olvasók közt is van olyan, aki nem tudja, mi az? - Egy szombathelyi céggel kerültem kapcsolatba, akik tiszta gyapjúból készítenek ágyneműt - magyarázza Sipőcz István. - Itt Tolna megyében én lettem a képviselőjük. Ennek a terméknek az a lényege, hogy semmiféle műanyagot, műszálat nem tartalmaz. Huzatot se kell rátenni, úgy is nagyon kellemes, nyugodt alvást biztosít. A gyapjú tulajdonságainál fogva megőrzi a testhőmérsékletet télen-nyáron egyaránt, ugyanakkor az izzadságot felszívja és nagyon jó hatással van az ízületi fájdalmakra is. Akik próbálták, esküsznek rá, hogy csökkenti a fájdalmakat. Szóval kiadhatnánk a jelszót hogy bioágyban szebb az álom. Persze, ezt nem tesszük, mert ez már reklám lenne. Annyit viszont megállapíthatunk, hogy olyan emberrel találkoztunk, aki álmait nyugdíjaskorára megvalósította. Bioágy nélkül Ls. TAMASI JÁNOS Fotó: Kafi ő sem jelent utánpótlást, mert iparos lett. Most ugyan épp munkanélküli, de alig várja, hogy újra ott legyen a szakmában, autófényezőként dolgozzon. - Munkahelynélküli, nem munkanélküli -javítja ki nevetve a fiú -, azért mondom ezt,, mert apám mindig tud munkát adni, ha ide kijövök. - A fiam iparos, az unokáim pedig mind az öt lány. Nem nekik való a földet túrni. Így hát csinálom egyedül, amíg tudom. * A gyümölcsösből újra vissza a házhoz, illetve a tanya mögötti „állatkertbe" megyünk. Előbb a disznóólak körül nézelődünk. - Ez a kínai dúrok fajta arról híres, hogy szinte nincs is szalonnája, zsírja. Tiszta hús, izom az egész állat - mulatja nem kis büszkeséggel a házi^Bizda. Nézem a vörös szőrű, ám mégis vaddisznóra emlékeztető állatokat. Hosszú orruk, robusztus, erős testalkatuk a vadságot sugározza. Ám a gazda hívó szavára boldogan jönnek a palánkhoz egy kis simogatásra, nyakuk tövének becézgető vakargatására. - Januárra elérik a száznegyven kiló körüli súlyt. Akkor a legjobbak levágásra. Hogy leadom, eladom, vagy levágom, az addig még kiderül. A kiskutya a lábam alá keveredik, alig kerüljük el az ütközést, miközben a baromfiudvaron átvágva a nyulak szállásához megyünk. Nincsenek hivalkodó, horganyozott rácsos, önetetős, -itatós ketreccsodák, egyszerű, fából, lécből, hulladékból ácsolt, kukoricaszárral télre körbetámogatott ólakban élnek, szaporodnak a tapsifülesek. - Ez most már öreganyám, leg^Bióbb már csak ötöt ellett, sajnos, ki kell selejtezni - mutat az egyik nyúlra Sipőcz István. - Addig jó, amíg egy-egy ellésnél tíz-tizenkettes a szaporulat. Új-zélandi, kaliforniai és magyar óriás nyulakat tartok. Ott hátul vannak a süldőnyulak, a növendékek szállása. Ezek most leadásra mennek, azok ott a kicsik, akiket még nevelni kell. - A család élelmezésébe mennyiben segítenek be a nyulak? - Nem jellemző. A családtagok nem nagyon eszik. Talán csak én szeretem. Süldőkorban rántva, az öreg nyulakból pedig ragyogó vadast vagy pörköltet lehet főzni. * Szőlőhegyen vagyunk és a szőlőről, a borról még alig esett szó. A házigazda talán ezért terel egyre sürgetőbben a tanya oldalkamrájából megközelíthető pince irányába. A szüretelőkád praktikus betonépítmény. Kis helyet foglal el a lépcső mellett, ám mélysége folytán mégis komoly befogadóképességű. Csapjából a hegy leve akár egyből a hordókba folyhat. Csak a megfelelő hosszúságú slag szükséges, ami természetesen itt megtalálható. - Ez tavalyi gyümölcspálinka - mutatja, kóstoltatja vendéglátónk. - A törkölyt még csak ezek után főzetem ki. A boroshordók egyenes sorban állnak, és bár a kopogtatást az illem tiltja az alkalmi látogatónak, szemmel láthatóan nem üresen sorakoznak ezek az ősi bortároló edények. A pincébe lemenni - ez egyébként ősi bölcsesség - mindig könnyebb, mint megküzdeni a felfelé vezető meredek lépcsősorral. Ám ezt mégis megtesszük, hogy lássuk a szőlősgazda újabb meglepetését, a tanya mögé épített tizennyolc méteres tekepályát. - Kuglipálya ez - javít ki -, amolyan igazi falusi kuglipálya. Fiatalkorom óta szeretek kuglizni. Valamikor sok pénzt is nyertem vele - neveti el magát. Szóval, az a lényeg, hogy nagy a baráti köröm. Ha kijövünk, kell a szórakozás. Ez is része. Hatvankét évesen azt mondhatom, ez a sport az, amiben profinak tudom magam. Most persze a fiatalok már megvernek, de akkor is nagyon jó szórakozás. - Összejönnek a régi barátok, a kollégák...? - Nemcsak ők. A HM nyugdíjasklubjának az elnöke vagyok. Minden évben rendezünk itt összejövetelt, amit sporttal kötünk össze. Általában van lövészverseny és kuglibajnokság is. Természetesen utána pincepörkölt következik, borozgatással, beszélgetéssel, ha olyan a kedv, nótaszóval. Mindig közösségi ember voltam. Negyvennyolctól dolgoztam társadalmi munkában az MHSZ megszűnéséig. Tavalyig Rita (a kisunoka) és a biotakaró A betérő mindig asztalhoz ülhet