Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-12-06 / 49. szám

1992. DECEMBER 6. , SZEKSZÁRDI VASARNAP 13 Ez a ház a művészek paradicsoma" Gondolatok egy hangverseny ürügyén Sebestyén János, a magyar komoly­zenei élet kiemelkedő alakja, zongora-, orgona-, csembalóművész, zenei mű­sorok szerkesztője és vezetője. A no­vember 23-1 Bach-koncert után beszél­gettünk: - A Művészetek Háza nyitása ­1984 óta - rendszeresen járok Szek­szárdra, néha többször is évente. Itteni első lemezfelvételemet, amelyen négy­kezest játszottunk Elekes Zsuzsával, még három követte. Az országban két olyan hely van, ahol szívesen lépek fel, a Vigadóban és itt, ha választani kell, akkor inkább itt Szekszárdon, a Művészetek Házában. Miért? Mert hálás, szerető a közönség, • eális az orgona, és meleg a fogadta­s. Országos viszonylatban elmondha­tó, hogy a közönség 25 százalékkal csökkent a hangversenyeken, ám itt Szekszárdon ez nem érzékelhető. Mi művészek - elmondhatom többi mű­vésztársam nevében is - akár a Fuvola­kurzus, akár a Szekszárdi rögtönzések résztvevőiről beszélek, azt valljuk, hogy ez a ház a művészeknek egy paradi­csom. A három lemez felvételének - Mo­zart orgonán, Bach zongorán - örök­zöld orgonadarabok „Ámor és ébre­dés" címmel, nemhiába választottuk ezt a helyet. Úgy éreztük, ezt a nyugalmat, ami egy lemezfelvétel idegfeszítő munkájá­hoz szükséges, itt tudják számunkra biztosítani a legjobban. Sehol az országban, és külföldön sem találtam még egyetlen olyan he­lyet, ahol a hangversenyterem - jelen esetben a „Ház" vezetője igazgatója, kapus, kávéfőző, zeneértő és -szerető, zenészek és közönség háziasszonya, az egész szekszárdi zenei élet fáradhatat­lan „szolgálólánya". Ilyen ember csak egy van, és az Méry Éva, akinek nyug­díjba vonulása számomra és művész­társaim számára érthetetlen és elkép­zelhetetlen. Ő egy olyan típus, amely kiveszőben van. Hihetetlen számomra, hogy nyug­díjba készül, ennyi vitalitással, ennyi tapasztalattal, ennyi erővel. Jómagam úgy jövök ide minden alkalommal, olyan örömmel, mintha hazajönnék. A koncertek után nincs rohanás, papírok aláírása, pénz felvétele, és utá­na „ittisvoltunk", hanem baráti beszél­getés van, a műsor izgalmának leveze­tése, a jövő tervezgetése. Kérem tisztelettel, szeretném meg­kérdezni, hogy miért engedik - akik­nek tehetségük van hozzá -, hogy el­menjen Méry Éva nyugdíjba? Miért nem mondják, hogy maradjon, hogy nélküle ez a ház már nem lesz az, ami most?! Ebben a házban egy olyan csapat­munka van, olyan együttműködés, hogy az az érzése az embernek, ha ez felbomlik, akkor itt minden megválto­zik. Visszatérve programunkra. A rádió karácsonyi hangversenyének nyilvános felvétele itt lesz a Művészetek Házá­ban, december 18-án 19.30 órakor. A hangversenynek az „Örökzöld dalok ünnep előtt" címet adtuk. A rádióhall­gatók december 20-án este 22.25 óra­kor hallhatják a Kossuth adón. A Kará­csonyi koncert előtti bevezetőt Kocsis Imre Antal, Szekszárd város polgár­mestere mondja, akiben - ritka szeren­cse - zeneszerető és művészettisztelő embert ismerhettem meg. Alig egy hónap, és újra találkozunk Szekszárd zeneszerető közönségével, aminek magam és Lantos István, Dra­hos Béla, Kovács Dénes, Lugossy Me­linda, Merényi Judit művésztársaim nevében is nagyon örülök. LEJEGYEZTE: SAS ERZSÉBET FOTÓ:- KA ­„Sok neve van a krónikásnak. Ne­vezhetjük írónak, hívhatjuk művész­nek, szólíthatjuk kíváncsi riporternek, lehet hírmondó, de akár próféta is. Próféta - ez az elnevezés bibliai érte­lemben azt jelenti; látó ember. Ember, aki másként néz, mint a többiek, más optikával lát, s tudatosan láttat. A fényképkészítő részese egy ese­ménysornak, szemlélője a történtek­nek, nézője, megörökítője apró ügyek­nek, s a világ nagy mozzanatainak. A fotóművész azonban nemcsak néző, látó is. Észreveszi a múlt emlékeztető, fi­gyelmeztető üzeneteit, érkezzen az egy idős ember arcvonásában, ősi temető köveiben, egy szép épület harmóniájá­ban, fények pompájában, vagy árnyé­kok hosszúra nyúlt formáiban. A látni képes művész lencséje előtt kitárulnak a jelen titkai is, s ez nem bántó ráta­pintás a fájdalmas realitások sebére, hanem az ember, a közösség, a világ elé való tükörtartás fontos szolgálata. Nagy szükség van erre, hogy a rohanó ember, a kapkodó társadalom, az örök­mozgó világ, a felemelt tükör előtt megtorpanjon, elgondolkodjon. A múlt megidézésével, a jelen fény-árnyék összefüggéseinek feltárá­sával a fotós a jövőbe is pillant, de irá­nyítja a mi tekintetünket is. Mert csak a múlt birtokában, a jelen ismeretében formálódik a reális, emberszabású jö­vő. A képalkotó, így alakítja a világot. Kapfinger Andrást ilyen művésznek ismertem meg; látó embernek, aki nem egyszerűen dokumentálja az ese­ményeket - mert ez a foglalkozása, eb­ből teremti elő maga, s a családja ke­nyerét. Nem száraz, rideg képanyagot ad az olvasók, vagy a kiállításra érke­zők kezébe. Látni és láttatni akar, s ennek va­gyunk tanúi Tolnán is, amikor a város tárgyi és emberi arcait mutatja be. De vajon be lehet-e egy város életét mu­tatni 20-30 képben. Nem túl nagy, me­rész és egyben reméhytelen vállalkozás ez? Ha segítségével megfigyelhetjük az elmúlt időt, a mívesen elkészített ház falán és ablakain, az idős ember pillan­tásában, a városközpont arányaiban, a Duna medrének emlékeiben, ha látjuk a jelent a piaci élet zsibongó hangula­tában, dolgos kezek megörökített moz­dulataiban, a segítségért könyörgő, el­haló vízpartban, a rendért és tisztaság­ért kiáltó környezetben, akkor látnunk kell, hogy mit szabad és mit nem sza­bad csinálnunk a jövőben, s a jö­vőért..." Részlet Hafenscher Károly evangéli­kus esperes megnyitó beszédéből, amely elhangzott a Tolnai hangulatok című kiállítás megnyitóján, december l-jén. Kollégánk, Kapfinger András képei de­cember 20-ig láthatók a tolnai művelő­dési házban. „A látó ember"

Next

/
Thumbnails
Contents