Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-11-15 / 46. szám

1992. NOVEMBER 15. , SZEKSZÁRDI IASARNAP 15 Két kiállítás a főiskolán Comenius és „erdélyi skólák" hétköznapjai Négy év múlva, 1996-ban ünnepelhetjük, hogy ezeréves a magyar oktatás. Erre az évfordulóra készülődve indult Erdélyországba tizenhat leendő pedagógus és négy főiskolai oktató, hogy elsőként a millenium jegyében, feltérképezzék a történelmi Magyarország hajdani és mai híres iskoláit. Ugyanakkor, mivel ellátogattak óvodákba, iskolákba, árvaházba és líceumba, azt is megtudták, hogyan élnek a mai tanulni vágyó magyar nyelvű diákok Erdélyben. Az út hosszú volt, és gyönyörű. Déva, Gyulafehérvár, Segesvár, Székelyudvarhely, Marosvásárhely, Nagyenyed, Torda, Kolozsvár csupán egyegy állomása volt a mindenre kíváncsi leendő tanítók, óvónők kirándulásának. A szép élmények néha torokszorítóak voltak. Álltak Apáczai Csere János haj^liskolájának romkertjében, kutattak ís pedagógusok sírja után a házsongárdi temetőben. S mikor hazaértek, a fényképekből, útinapló-szemelvényekből, s a hozott, kapott tárgyakból egy kiállítást rendeztek a főiskola aulájában, Barangolások Erdélyben - erdélyi skólák címmel. Az utat, s a kiállítást szervezőknek ezzel egy hagyományteremtő szándéka is van. Céljuk, hogy a főiskola hallgatói közül minél többen eljussanak Erdélybe, s megismeijék az ottani magyar oktatás múltját, s kicsit a jelenét. Ez a tárlat hétfőn délután nyílt, s kedden délelőtt egy másik hasonló ünnepségnek adott helyet az Illyés Gyula Pedagógiai Főiskola. Ez is az oktatással kapcsolatos évforduló jegyében történt. Négyszáz éve, 1592-ben született a morvaországi Uhersku Brodban, másik nevén Magyarbrodban Comenius Johannes Amos. Édesapja magyar volt, őt pedig sok nemzet magáénak vallhatja. Mind korának, de az egész pedagógiatörténetnek egyik legkiemelkedőbb alakja, megreformálta, új alapokra helyezte a svéd, a holland, a cseh oktatást, s négy évet töltött Sárospatakon, ahol a magyar pedagógiát tette világhírűvé. A nagy pedagógus, tankönyvek, tantervek, pedagógiai alapelvek megalkotója, elkészítette az Orbis pictust, azt az olvasókönyvet, ami még ma sem számítana elavultnak. Alkotásait, életét idézi a főiskola második emeletén még néhány napig látható tárlat. - sz 1 Fotó: - kafi ill Részlet Gaál A. alkotásából Uniiii iW Nem kiáltunk, hacsak annyit nem; „Isten ments" az effajta gondolkodásmódtól. Szerzője miért is tudná, hogy éppen e reprók készítője járta meg a kiállításon bemutatott vidéket. Ismeretlen kritikusunknak azt sem kell tudnia, hogy szintén kollégánkjárt még aforradalom előtt temesvári otthonában vagy menyőifogsága idején Tőkés Lászlónál, és adott hírt a nagy magyarról az akkori Dátum című lapban. No nem az irredentizmus jegyében... A hit erősebb! Valahol az Iván-völgy és a Porkoláb-völgy között van egy szentély. Mondják kegyhelynek is, képoszlopnak is. Az évek vasfoga kikészítette, a hegyről lezúduló eső derékig betemette a formás, ám képeitől elfakult kegyhelyet. Aztán egy idős bácsi - neve mellőzését kéri - gondolt egyet, volt egy kis takarékpénze és „fölemelték" a képoszlopot, jó méternyire. Virágot ültettek köré, újraszentelték, képet is tettek a rács mögé, meg feszületet is. Aztán másodnapra elvitték a rácsot, kidobálták a képet. Szomorú volt nézni. Az idén, úgy május tájékán az én névtelen ismerősöm ismét megjelent. Felásta a kép-kápolna - most már így kell hívni környékét, virágokat ültetett köré és másnaponként öntözni járt, kapálgatta a gyomot - legyen szép ez a völgyi kegyhely. Még most is az. Az elszáradt virágot kivágták, a földet lazították. Jöhet az új, a szebb tavasz - gonosz garázdák nélkül. Remélem. -PiSzekszárdi történetek A táguló város Egy város életében negyven-ötven év általában nem sok idő. Voltak és tán lesznek is olyan időszakok, amikor ez igaz, de az utolsó ötven év városunk esetében hatalmas változást hozott, hogy ez milyen előjelű, az persze már egy másik történet. Valaha a város keleti szélén a gimnázium állt, a nyugati oldalon pedig mondjuk a Kadarka utca volt a város határa. Földszintes és kicsi házakkal volt tele ez a város, még a nagyobb gazdák sem emeltek hivalkodó házakat, csupán valamiféle szerény kis épületet. Igaz a jobbmódúaknái sem látszott több az utcáról, de ami a lényeg, a gazdasági rész, az már igen-igen komolyan kiépült. Itt voltak az istállók és egyebek, néha pincék, présházak is, amik az alapot adták a gazdálkodáshoz, ahova mindig jutott pénz. A lakásra nemigen költöttek, az jó volt úgy, ahogy volt, de a gazdaságnak menni kellett. Ilyen volt ez a város. A tisztviselőréteg sem volt túl tehetős és az iparosság is csak olyan volt, amilyet ez a kis megyeszékhely el tudott tartani. Kézművesek, mesteremberek voltak, de például a Lajos király utca sarkán álló Debulay lakatoscég már igen-igen nagynak számított, hasonló nem is igen volt a városban. Ami Szekszárd értékét adta és adja ma is, az a szőlősdombok sokasága. Már a Munkácsy, vagy a Kadarka utca felett közvetlenül szőlők voltak. Hagyományos szőlők, nem hasonlíthatóak a maiakhoz semmiképpen. Kadarka is termett bőven, nem úgy mint most. Nem volt annyi tanya, présház, meg pláne betonút, mint ma. Voltak viszont rendben tartott földutak, meg jó fogatok, amelyekkel meg lehetett közelíteni a legeldugottabb helyet is. Ezek a szőlők mára beépültek. Rengeteg tökét vágtak ki, hogy a sok ezer lakásnak legyen hely. Néhány éve mintha megállt volna a városba áramlás, legalábbis az a tempó, ami jellemző volt az utolsó huszonöt évre. Nem jön a pesti ipar leányvállalatot alapítani, az itt levők is csak nehezen léteznek, úgyhogy nem kell behozni a falusi munkaerőt. Ott pedig újra gyűlik a szabad munkaerő, egyre több a munkanélküli, de most nem hívja őket senki, nincs rájuk szükség... A város most lassabban növekszik. Kevesebb a pénz. Van időnk megfontolni mire költsük. A sok rosszban most ez jó is lehet. -tüke-