Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1992-11-01 / 44. szám
, SZEKSZÁRDI 1992. NOVEMBERI . Ifefll Al * 13 Tamási János riportja A jó képhez nem műterem, hanem tehetség kell Látogatóban Szász Endrénél Várdán (Folytatás a 9. oldalról.) Vagy megtanulok híd alatt lakva éhen halni, vagy megtanulok meggazdagodni. Ha pénzem van, vagy ha igénytelen vagyok, mind a kettő alkalmat ad arra, hogy fütyüljek arra, hogy kinek mi a véleménye, csinálhassam a magamét meggyőződésem szerint. Valahogy ez a polgársággal is így van. - Soha nem politizált? - Közvetlenül nem, de elmondhatom, hogy annak idején engem meg« tett a marxizmus, mert az elmélet yon szép volt. Gondoltam, hogy próbálni fogjuk, hátha jó lesz. Most már látom, hogy itt sohase próbáltunk se szocializmust, se kommunizmust építeni. Ezek a fedőszavak mögött itt Magyarországon egy harmadrendű feudalizmust folytattak, aminek nem sok értelme volt. Pedig ki kellett volna a szocializmust próbálni. Most már elkéstünk vele. A bajokban is benne voltam nyakig, hisz lecsuktak, meg mindenféle atrocitás ért. Ezért nem teszek szemrehányást senkinek. Minden forradalom ezzel jár, az árvíz az nem válogat, elviszi az egészséges fát is, a hordalékot is, de amikor leüllepszik az iszap, megtermékenyíti a földet. Azt hittem, hogy ki fog forrni valami ebből is. Sőt, amikor kint éltem Amerikában, azt gondoltam, hogy ennek van jövője, nem annak. ^^A Szovjetunió szerintem azért bu•t meg, mert a kapitalizmus is a Bukás előtt van. Az, gondolom, épp olyan látványosan fog összedőlni, mint a kommunizmus. Recseg-ropog a világ, hogy mi lesz ebből, azt nem tudom. Olyan váltókorban élünk, amilyen az általunk ismert kultúrában még nem volt. Talán csak egyszer a középkor és a reneszánsz között. Villonék korában. Talán ezért népszerű, időtálló Villon ma is. De a mostani váltás annál súlyosabb. A tragédia, hogy senki sem törődik a kultúrával. Pedig anélkül nem lehet élni, mert ráépül az erkölcs, ami ha nincs, katasztrófához vezet. Többet kéne foglalkoznunk a saját kultúránkkal, de nem úgy, hogy a kultúrát művelő emberek várják, ettől az elnyomorodott szegény államtól, hogy kihúzza őket a zűrből, hanem próbáljunk meg tevékenyebbek lenni. Vállalkozni - Művész úr szerint lehet vállalkozni a kulturális szférában is? - Hát hogyne. Az egész életem vállalkozás. Tizennégy éves koromban az apám kirúgott és meg kellett éljek abból, hogy festek. Nagyon sokszor kerültefh konfliktusok elé, mert nem akartam megalkudni. Akartam, hogy értsék a dolgaimat, mert egy üres szobában elmondott vers szerintem sose lesz költemény. Egy kép, hiába írom alá, hogy kész, az attól csak kép. Műalkotássá emberszívekben válik. A saját nívómat tartani úgy, hogy a tömeg is megértse, ez irtózatosan nehéz dolog. Mégis ez az egyetlen járható út. Egész életemben erre törekedtem. A beszélgetés végén körbejárjuk a kastélyt. Még csak néhány szobáját lakják, a többi az építőkre, lakberendezőkre vár. Mindent a művész, Szász Endre tervezett meg. A tágas nappaliban még a padlóburkolatot rakják. Az egyik szobában félig kész bútorok. Faragott, gyönyörűen cizellált asztalok, tükörkeretek. - Mondtam, hogy foglalkozom bútortervezéssel is - magyarázza a Mester. - Szerencsére találtam egy olyan asztalost, aki mindent meg tud csinálni, amit kérek. Ezeket a faragványokat én pauszpapírra megrajzoltam, ő átmásolta a fára és elkészítette. A motívumokkal megpróbáltam a természetet idézni, belopni a lakásba. Mert a régi mesterek is ezt tették. Tudták, hogy az ember nem élhet a természet közelsége nélkül. Mi beleszerelmesedtünk a Bauhaus-ba, minden sima, egyszerű, funkcionális volt. Aztán csodálkoztunk, hogy ezekben a házakban egyre több őrült, neurózisos ember élt. A természet, a fák, a zöld a mindennapjainkhoz kell tartozzon. Fák, állatok, autók A hatalmas teraszon immár barátságosan dörgölődzik lábainkhoz az az öt kutya, akik jövetelünkkor majdnem meghiúsították a riportot. Hosszas dudálás után került csak elő a házigazda, aztán az addig acsarkodó kutyák csendes szavára farkcsóválós, barátságos állatokká váltak. Két komondor, egy puli és másik két, számomra ismeretlen fajtájú kutya. - A kastély védelmére vannak? kérdezem. - Arra is, de egy kutya, akármilyen vad, nem biztos, hogy meg tudná védeni a házat - válaszol Szász Endre. - Van már biztonsági berendezés is, de Amerikában megtanultam, hogy magad védd magad. Ha ide nekem betörő jön, fogom a vadászpuskát és lelövöm, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Amerikában ezt komolyan veszik. Az én váram, az én házam. - Tehát inkább állatszeretet ez a sok kutya? - Az is, meg részei a környezetnek, részei a természetnek. Egy időben volt egy kis fülesbaglyunk. A feleségem találta itt a kertben. Először nem tudtuk, mit kezdjünk vele, aztán rájöttünk, hogy ha a mamája tömte, akkor nekünk is azt kell csinálni. Darált hússal etettük és szépen felnőtt. Lett belőle egy okos, kedves, melegszívű kis állat, csak egy baj volt vele. Rajtunk kívül senkit sem viselt el. A vendégeinket rendszeresen megtámadta. Nagyon kellemetlen szituációk voltak ebből. Ketrecbe én állatot nem zárok, így inkább kiszoktattuk a kertbe. Úgy látszik, párjára talált, mert egy idő után eltűnt. Most a napokban újra hallottuk a hangját, itt lehet valahol a közelben. Mielőtt elbúcsúztunk, még megcsodáljuk a parkolóban álló két amerikai autócsodát, mellettük a halványzöld Mercedest és a kastély hátsó traktusát, a valamikori főbejáratot. A kutyafalka a kapuig kísér. Hazafelé, az elhanyagolt, fejlesztést rég nem látott kis somogyi falvakon átutazva egy egész más világban járunk. Úgy tűnik, egy darabig nem az ott lakók lesznek a művész festményeinek vásárlói, a kiállítások látogatói.
