Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-11-01 / 44. szám

8 SZEKSZÁRDI 1992. NOVEMBER 1. Tamási János riportja A jó képhez nem műterem, hanem tehetség kell Látogatóban Szász Endrénél Várdán Belső Somogyban járunk. Kaposvártól tizenöt-húsz kilométerre. Várda kisközség, Somogyország része, de neve ismeretlen, hisz semmi olyan nincs ott, amiért a vándornak megéri a kitérő, amiért érdemes Várdára utazni. A leendő lexikonokba száz év múlva mégis bekerül a kiskö'zség. Ha többet nem, egy mondatot biztos írnak róla. „Itt élt, alkotott Szász Endre magyar festőművész." mindenütt egyformák. Nekem nem jelent különbséget, hogy Párizsban vagy Tiszalúcon állítok ki. Ez talán egy fiatal embernek még számít, mert úgy méri a sikereit. - De azért mégis Nyugaton kezdett... - Nekem Nyugat azért kellett, mert itthon abban az időben nagyon zavarosak voltak az értékítéletek. Politika, barátság, szesztestvérség és még Isten tudja mi minden befolyásolta azt, hógy te mit érsz. A végén már nem tudta az ember, hogy mit ér. - Azért sejtette? - Igen, de kimenni azt jelentette, hogy idegen közegben mérem magam. Utazni nem árt fiatalon, az ember nyelveket tanul, megismeri más népek karakterét, amit könyvből nem lehet megtanulni. A könyv is nagyon jó, egy jó könyv az élet lényegét magában hordozza, de a személyes tapasztalat többet ér. Erre volt nekem jó a Nyugat. - Csak erre? - Hát játszottam egy nagyon jót. Teljesen váratlanul Amerika engem pofon csapott a dollárral, elég szép minőségben. Megpróbáltam, hogy milyen milliomosnak lenni. - És milyen? - Nagyon hamar meg lehet unni, három év alatt meguntam. Először tipikus újgazdag voltam. Minden vacakot összevásároltam, ami cserregett, berregett, fénylett és selymes volt. Később egy zoknit nem vesz magának az ember, mert azt is megunja. Nekem Amerikából haza kellett jöjjek, mert túlságosan konfliktusmentes volt az életem. Befutottam, nagyon könnyű volt élni és annyira problémátlan volt az életem, hogy abból nem születhet egy kép. ^ Hollóházán - Itthon könnyebb? - Hát van elég probléma, lehet képet csinálni. Szeretem, ha érdekes az élet. - Itthon Hollóházán kezdett... - Igen, a milliomosnegyedből egy munkásszállásra kerültem, de ez is jó volt. Azt szerettem volna, hogy Hollóháza nevét olyan ismertté tegyük, mint Herenddé vagy a Zsolnay-porceláné. Remek szakemberekkel tudtam együtt dolgozni, gondoltam hasznosítom a kinti ismeretségemet, kapcsolataimat, hogy fellendítsük az üzemet. De ezt nem nagyon hagyták. Szereztem rendelést, de nem szállították le. Még a nyáron készültem az amerikai karácsonyi vásárra. Elkészült a mintadarab, mondtam, hogy küldjék ki az egyik amerikai áruházláncnak. Még novemberig sem jött a megrendelés. Rájuk telefonáltam, és kiderült, hogy még a mintadarabot se kapták meg. Elfelejtették feladni. Hát így nem megy. Magyar betegség az irigység. A „főútról", ami tulajdonképpen alig nevezhető annak, hisz két faluval arrébb megszűnik, nem látszik a kastély, évszázados fák takarják. Amikor lekanyarodunk a faluba vezető bekötőútra. Aztán a központban érdeklődünk. „A föstő háza ott van a falu végén." - mondja egy fejkendős néni. Ápolt park közepén nagy, fehér falú ház. Ránézésre nem tűnik kastélynak, csak egy túlméretezett háznak. Sima falak, szép nagy terasz, egyszerű ablakok. Semmi hivalkodó, semmi régi korok stílusát idéző. (Később rájövünk a rejtélyre. Egykori ura a falunak háttal építette meg kastélyát. A túlsó oldal a barokkos építésű, timpanonos főbejáratú.) Ami első látásra lenyűgöző, a hatalmas, ápolt park, gyepfoltokkal, bokorcsoportokkal, szobrokkal, no és hatalmas, évszázados fákkal. - Még az előző rendszerben vettem, a kert nagyon tetszett, és az is, hogy nem harminc-negyven holdas. Azt nem győzném rendben tartatni mondja a házigazda, Szász Endre. Először ingyen akarták odaadni - ez még a Kádár-korszakban volt, - de nem fogadtam el. Megtanultam, hogy ami ingyen van, az nagyon drága lehet. Amikor ragaszkodtam a fizetéshez vérszemet kaptak és az érték többszöröséért adták oda. Itt a park körül megvettem még öt hold földet, nehogy a parasztok a környező fákat kivágják. Nem tudom elviselni, ha gyönyörű fákat értelmetlenül elpusztítanak. így még a kerítésen kívülre se jöhet favágó. - Látszik, hogy kitisztították ezt a parkot, mégis az őstermészetet idézi... - Persze, mert a rendrakást csak egy bizonyos határig szabad elvégezni, a csalános, bozótost megszüntettem, de a többi maradt. Szeretnék ide szoborparkot, csak hát a korom. Én már kétszer meghaltam. A klinikai halál állapotából hoztak vissza. Minden pillanatban várhatom az utolsót, a véglegest. - Milyen a halál? - Nincs semmiféle fényes folyosó, meg hasonlók, amiről a tévében beszélnek. Azok mind hazudnak. Nincs semmi, csak a sötétség. Szélhámosság, az egész mese. A motor leáll. Nekem szerencsém volt, mert újraindították. Mindkétszer. A világ gömbölyű - Amikor először találkoztunk Sopronban lakott... - Nagyon szerettem ott élni, csak kicsi volt a lakás. Sopron gyönyörű város, több előnye is van. Közel a bécsi repülőtér, ahonnét közvetlenül lehet bárhová utazni. Ha eszembe jut Amerika, kimegyek néhány hétre. Megkeresem a régi barátokat, aztán sietek haza. Érdekes, kint nem volt honvágyam. Ezt mostanában érzem, de a kinti világ iránt. Viszont utána hazajövök és jó itt. - Várdán mégiscsak a világ végén él... - Ne hidd. A világ gömbölyű, Várda a közepe. Amikor Los Angelesben éltem, ugyanígy elzárkózva dolgoztam. Egy park közepén állt a házam, gyönyörű fenyőfáim voltak és pálmák. A pálmafát is és a fenyőt is nagyon szeretem. A munkához magány kell. Ezt megteremtettem Torontóban, Los Angelesben és itt Várdán is. • Egy erdőben dolgozom, az emberek pedig « (