Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-02-02 / 5. szám

*1992. FEBRUÁR 2. , SZEKSZÁRDI VASARNAP 3 - Fojtogató ez a hely! A fejem majdnem a mennyezetet éri, a korong, a félkész árut tartó polcok között megfordulni is szűken lehet, a szemmagasságban levő keskeny pinceablakok alig engednek be levegőt. Pedig most még nem is éget a kemencében. - Az a legrosszabb, hogy egész nap, ha felnézek, lábakat látok... De végül is örülök ennek a lehetőségnek, most már kicsit tágasabban, vagyok, amióta az első helyiséget.... - ...arra a három méterre gondol? - Igen, szóval amióta azt bérelhetem, jobban elférek. Az anyagraktáram egy zászlótartó helyiség. Hát, így dolgozom, de legalább a városközpontban vagyok és ugyanitt a házban lakom a tetőtérben. - A kézműves szakmák általában apáról fiúra vagy lányra örökJtttaek. így volt ez önöknél is? jó kézügyesség megvolt, dWsak egy távoli fazekas nagybácsimról tudok. Én jól rajzoltam, divattervező szerettem volna lenni. Hézső Ferenc festőművész, Takács Győző grafikus mellett tanultam a szegedi művészeti gimnáziumban. A főiskola soha nem sikerült és ahogy kevesebbet rajzoltam, kirázódtam belőle, megkopott ez a készségem. Nem erőltettem tovább a tanulást, lemondtam róla, hogy a szüleim eltartsanak. A mai napig így is segítenek, nem anyagilag - egyszerűen nem tehetik -, hanem fizikailag. - Ugye, ez egy viszonylag nagy befektetést kívánó szakma, ha va•

el akarja kezdeni? Már régen is sok pénz kellett hozzá. Ügy kezdtem, hogy s

ze

mélyi kölcsönt vettem fel 80t|^p/agy 81-ben és a 4000 forintéinegvásároltam a lábhajtású korongot. Ma is azt használom. - Szekszárdon sok fazekas dolgozik, hogy osztoznak az egyre szegényedő piacon? - Huszonöt fazekasműhely van a városban, de egy kezemen meg tudom számolni, hányan csinálnak írókás edényt. Tudja, azzal meg kell dolgozni. Nekem a minőség a vesszőparipám. Igaz, rábiggyeszt egy rózsát és valami cseréppel ellenkező anyaggal, mondjuk a Tilatex falfestékkel bevonja... Vagy tucatszám gyártja a gipszedényeket. Én a műhelyben nem tűröm meg a gipszet. Mennyivel munkaigényesebb egy írókás, engóbos, kétszer égetett edény! - És mennyivel szebb! Igen ám, csakhogy az előbbinek - akármilyen stílusban - divatja van, talán éppen azért, mert olcsó! - Ez a divat el fog múlni. A konkurenciától pedig nem félek, mert azt a fajtát, amit én csinálok, viszonylag kevesen tudják. Mindig újítok valamit, ha utólag mások le is koppintják azt. Remélem, nem gondolják rólam, hogy valami nagyképűségből mondom. - Formailag és motívumokban a hagyományokhoz ragaszkodik. Miért éppen a sárközit készíti? - Egy gazdagon díszített motívumkincs és színvilág a sárközi. Ez jó termőterület volt, gazdag földdel, így a viseletet is pazarul díszítették, csakúgy mint a ház belső berendezését. A múlt század végéig csak cserépből ettek az emberek, funkciója volt a kerámiának. - Ma azzal riogatnak, ha a Korondról hozott tálban teszem el a tésztát, hogy ólommal mérgezem a családom. Hogy van ez? - Ólom nélkül mázat nem lehet csinálni. Ha valakinek hajlama van rá, veszélyes lehet, fazekasbetegségnek is mondják az ólommérgezést. Egyébként tűzálló agyagból én is készítek sütőtálakat. A jól kiégetett és hibátlan felületű cserép nem okozhat mérgezést. - Az igazi kérdés persze az, hogy ezeket a tálakat, bokályokat el tudja-e adni? - Három éve magyarok tőlem egyáltalán nem vásároltak. Esetleg cégek, önkormányzatok egyegy programhoz kapcsolódva. Én megértem, először a gyerekeket kell jóllakatni, rezsit fizetni... Eddig a budai várban volt standom a Mátyás-templom mellett, nyáron a Balaton környékén, illetve a nagyobb vásárokon árusítottam. Az értékesítésnek ezt a formáját választottam, mert felháborítónak tartom, hogy amiért én dolgozom meg, azt más 100-150 százalék felárral adja tovább. És ez jó kikapcsolódás, ilyenkor feljövök a föld alól... - Lehet, hogy nemsokára végleg. Úgy hallottam építkezik a város szélén! - Sajnos nem. Kiadták ugyan az építési engedélyt, de a szomszéd tiltakozására visszavonták. Fél éve várok, kilincselek a városházán az engedélyért. A külső benzinkút fölött, az utolsó belterületi szőlő szomszédságában van a telkem. Egy fazekasházat szeretnék ide építeni. Az első traktusban lenne a műhely, felette bemutatóterem, majd a szüleim és a legfelső szinten az én lakásom. - Tehát nem adományt, nem kedvezményt vár, hanem egy engedélyt, hogy a pénzét befektesse, és a városnak is teremtsen valamit. - Már az idegenforgalmi hivatallal felvettem a kapcsolatot, a műhelybe bárki bejöhetne, megnézhetné, hogy dolgozom, lenne helye a kész cserepeknek. Várok, de nem sokáig. Elhatároztam, hogy elmegyek, ha nem kapok kedvező választ. Soha nem tudtam könyökölni, ezért is rendeztek most először önálló kiállítást a munkáimból... Szóval, kaptam egy meghívást Sopronból. A város környékén 400 iparost, kézművest akarnak letelepíteni, felajánlották nekem is. - És a sárközi motívumot vinné magával... Egyáltalán gondolt valaha arra, hogy modern kerámiára váltana? - A modern mindenben közel áll hozzám, de a népi cseréphagyomány érdekel igazán. Biztosan tudnám a modernet csinálni, de nem szeretem. Nem az az én dolgom. TAKÁCS ZSUZSA FOTÓ: KAPFINGER ANDRÁS „Egy fazekasházat szeretnék..." Biró Annamária szekszárdi fazekasnak a napokban nyílt és február 17-ig látható kiállítása a Babits Mihály Művelődési Házban. Az élet fintora, hogy másfél évtized után ez a legelső önálló bemutatkozási lehetősége a megyeszékhelyen, jóllehet a mesterség legjobbjai között ismerik. Persze tudjuk, saját hazájában milyen sors vár a prófétára. Ez az emelkedettség azonban egyáltalán nem illik beszélgetőtársam egyéniségéhez, naponta 14-16 órát tölt a „föld alatt", a 28 négyzetméteres műhelyt ugyanis egy pincéből alakította át.