Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-10-04 / 40. szám

, SZEKSZÁRDI 1992. OKTÓBER 4. fASARNAP 9 Svábbálok a hatalom ellenében „Man muss lange Leben zum Mensch zu Werden." A fenti sorokat egy aranyplakettre vésték, amit egy héttel ezelőtt adtak volna át Klézli Jánosnak, a Szekszárdi Német Nemzetiségi Egyesület alapító, vezetőségi tagjának. Bár az egyesületnek otthont adó városi állampolgári klubban nagyon sokan összejöttek, az ünnepelt egy hirtelen jött betegség miatt távol maradni kényszerült. így az aranyplakettet - aminek felirata valahogy így fordítható: sokáig kell ahhoz élni, hogy emberré váljunk - felesége vette át. Klézli Jánossal kórházi ágyánál beszélgettünk. - János bácsi, hogy van, hogy érzi magát? - Köszönöm, most már jobb. Teg«3 leszedték az infúziót, arra is igéét kaptam, hogy csütörtökön kimenőt adnak, de sajnos, néhány komoly műtét előtt állok. - Nem túlzás akkor a kimenő? - Mindenképpen ki kell mennem. Egy németországi családnak ígéretet tettem, hogy eljárok a kárpótlási ügyükben. Azt kell elintéznem, utána visszafekszem ide a kórházba. - Az aranyplakettet az alkalomból kapta, hogy bejelentette, a jövőben nem kíván részt venni az egyesület vezetőségének munkájában. No nem a bejelentést, hanem az eddig végzett munkáját értékelték ezzel a most alapított kitüntetéssel. Meg kell kérdeznem, miért döntött így, hisz köztudott, hogy Klézli János már akkor ott volt az első svábbálok szervezői között, amikor még a hatalom rossz néven vette az efféle buzgólkodást. - Nézze, megöregedtem. Hatvanan! éves vagyok. Egészségi okokból ^rem tudtam a vezetőségi üléseken . rendszeresen részt venni. Ha meg ott voltam, roppant fel tudott háborítani, ha valami nem úgy ment, ahogy elképzeltük, ha kicsinyes emberi érdekek akadályozták a munkát. Hiába, már nem olyanok az idegeim, mint régen. Napokig tudtam háborogni azon, amin a nálam fiatalabbak hamar túltették magukat. Hozzáteszem, hogy nekik van igazuk. Rugalmasabbak, de én erre már nem vagyok képes. Túl érzékeny vagyok. Mindezeket balátva, úgy gondoltam, jobb, ha átadom a helyem valaki más, fiatalabb embernek. Jó érzés, hogy biztos kezekben van az egyesület. Azok a középgenerációs tagok, akik a vezetőségben vannak, megnyugtatóan, jól végzik a munkát, tehát senkinek sem fogok hiányozni, ha a jövőben csak egyszerű tagként leszek az egyesületben. - Akkor most menjünk vissza a kezdetekhez. Mikor alakult az egyesület? - Nem is az alakulás a kérdés, hisz azt gyakorlatilag konkrét tények A német kórus tették szükségessé. A kezdetek régebben voltak. Ha jól emlékszem 1970ben kialakult egy némmet nemzetiségi baráti kör. Ebbe én a feleségem révén cseppentem bele. Ö kakasdi sváb lány. Szerencsére nem telepítettek ki, azon kevesek közé tartoztam, akik megúszták ezt az embertelen akciót. Persze, a svábságunkat, a német anyanyelvet, nemzetiségi mivoltunkat akkoriban nem volt illő hangsúlyozni, de a hetvenes évekre már annyit normalizálódott a helyzet, hogy kis baráti közösségekben össze lehetett jönni, ősi énekeket énekelni, sramlizenére táncolni. - Tehát házibulikon kezdődött a nemzetiségi munka? - Mi nem így neveztük, de tulajdonképpen igen. Farsangi házi bálokat rendeztünk. Összejött nyolc-tíz család, mindig attól függött, hogy a vendéglátó milyen befogadóképességgel rendelkezett. Mentünk svábbálba Kakasdra, Tevelre és rendeztünk mi is összejövetelt. Ilyenkor gramofomzenére táncoltunk, mert a német dalokat már akkor is be lehetett szerezni, persze kintről. Volt olyan is, hogy harmonikaszóra táncoltunk. Például Hepp Ádám harmonikázott, de nem ez volt a jellemző. Legtöbbször lemezről szólt a zene. - Említette a kakasdi, a teveli németeket. Szekszárdon nem alakult ki ilyen nemzetiségi élet? - Dehogynem. Itt is maradtak olyanok, akiket nem telepítettek ki, és a községekből is sokan beköltöztek Szekszárdra. Érdekes, hogy először még valamiféle rivalizálás is volt. A kakasdiak, vagy a teveliek külön rendeztek svábbált. Mindegyik igyekezett, hogy az övé jobb, tartalmasabb legyen. Aztán, amikor mi következtünk viszontmeghívásra, mi jóba voltunk mindkét társasággal. Nálunk természetesen együtt voltak. Később már annyian lettünk, hogy háznál nem lehetett megoldani az összejöveteleket. Kialakult ez a baráti kör, de kinőtte a kereteit. - Mit tudtam csinálni? - Az igény, a kényszer hozta, hogy nyilvános helyeken kellett a bálokat rendezni. Az első svábbált a szekszárdi halászcsárdában tartottuk. Addigra megalakult a svábbálrendezőség. Ebben a szervezőbizottságban képviselve volt Kakasd a Hepp családon, Tevel Kurcz Jánoson keresztül, Szalatnak Hoffmann Pali részéről, Mözs Wágner Ferenc révén, a szekszárdiakat pedig én képviseltem. Az első bálon nyolcvan körüli volt a létszám. Többen el se fértünk volna. - A környékbeli németek akkor már vállalták származásukat, mertek nyilvános helyen is nemzetiségiként fellépni? - Ez nem olyan egyszerű. Nagyon nagy munka volt rábeszélni, a rengeteg rossz tapasztalat után jogosan félénk németséget nyilvános helyre összehozni. - Akkoriban élt még ez a félelem? - Igen. De higgye el, ma is tart. Beszélgetek német származású emberekel. „János, nem szabad, vigyázzunk" mondják. Az idősebbek máig sem felejtették a megkülönböztetést, megaláztatást, máig sem merik elhinni, hogy ennek vége. Más világ jött. Él bennük az az emlék, hogy szüleik, sőt egész generációk munkájának eredményét elvették, mindenből kiforgatták őket. - Kinőtték a Halászcsárdát? - Már az első pillanatban. Azonkívül kalapozásra kényszerítettek. A zenészek éjjel kettőkor bejelentették, hogy nem játszanak tovább, lejárt a munkaidejük. Kénytelenek voltunk összeszedni még annyi pénzt, amiért hajlandók voltak folytatni a zenét. A következő évben már a Gemenc Szállóban rendeztük meg a svábbált. Egyébként velük nagyon jó partnerre találtunk. Hangulatos, emlékezetes bálokat rendeztünk ott. - Nyilván akkor már többen voltak... - Természetesen. Szekszárd környékének németségét össze tudtuk hozni egy-egy ilyen bálon. Bátaszékről, Varsádról, Tolnáról is jöttek az előbb említettek mellett. Tényleg széles körből kerestek meg bennünket, mert igényelték ezt a legalább évenkénti egyszeri összetartást. - Ezt fejlesztették tovább egyesületté? - Ezek a rendezvények akkora lendületet, ambíciót adtak nekünk, hogy tovább kellett lépni. Elhatároztuk a kórus megszervezését. Hetvennyolcban meg is alakult a kórus, eleinte még voltak olyan, szoros baráti körbe tartozók is, akik bizalmatlansággal fogadták, nem látták életképesnek, nem hittek a jövőjében. Szerencsére nem nekik lett igazuk. Bejött, továbbfejlődött a dolog. Sok szép szereplésünk volt Szekszárdon, a környéken, de már külföldön is. - Ebből lett az egyesület? - Nem ilyen egyszerű a dolog. Előbb alakult az ifjúsági klub, ami idővel felnőttklubbá lett. Nagy munka volt a fúvószenekar megszervezése, de az is sikerült. Ezekben a munkákban nagy élvezettel és a sikereken mindig felbuzdulva vettem részt. De most már az a legnagyobb örömöm, hogy a stafétabotot megfelelő kezekbe tudom átadni. Olyan fiatal, ambiciózus tagjai vannak az egyesületnek, akik biztos, hogy jó irányba viszik tovább mindazt, amit mi megkezdtünk. T. S. FOTÓ: K. A.