Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-01-26 / 4. szám

10 , SZEKSZÁRDI VA SARNAP 1992. JANUÁR 19. Beatles Szekszárdon Testbeszéd, avagy gesztusaink szótára Vaskeréken Tornióba II. „Megváltani" a finn határt * „Csak látnék a másik gondolataiba! Most mi járhat a fejében? Ilyen és ehhez hasonló óhajok hányszor fogalmazódtak meg bennünk és hányszor konstatáltuk megnyugodva: milyen jó, hogy mosolyunk mögé nem lát senki... De vajon tényleg nem vagyunk kiismerhetők, biztonsággal behúzódhatunk gesztusaink, arckifejezé­sünk megfejthetetlen, vagy éppen félreve­zető bástyái mögé? Allan Pease Testbeszéd című kötetét elolvasva korántsem érdemes effajta meg­tévesztéssel próbálkozni. Érdekes techni­kákat, és nem mindennappi látásmódot tár fel ugyanis az angol szerző, amellyel bármelyikőnk képes lehet a gesztusokból a gondolatot „elolvasni", megfejteni. A szerző kereskedelmi utazóként, de nevez­zük nevén, ügynökként került ezerszámra kapcsolatba az emberekkel és miközben egy-egy termék megvásárlására próbálta rábeszélni őket, megfigyelte reagálásukat, magyarázatot keresett viselkedésük legap­róbb részleteire. Elemezte mozdulataikat. Ebből szüle­tett meg a sajátosan érthető és megtanul­ható nyelv, a testbeszéd. Az úgynevezett szájőrzés, orrérintés, sőt a szemdörzsölés is jelezhet adott eset­ben hazugságot. A füldörzsölés mintegy jeladás arra, hogy most már ő szeretne be-, szélni, eleget hallott, míg a nyakvakarás együttérzést sugall: „meg tudom érteni a maga érzéseit". Jó tudni, ha beszélgetőtár­sunk ujját a szájába teszi, bátorításra, megnyugtatásra vár, míg a gallérhúzogatás gesztusa jelzi: a másikban tudatosult, hogy sejtik a hazugságát. Bár az sem ki­zárt, hogy emberünk dühös, vagy csaló­dott és friss levegőt kell engednie a nyaká­hoz... Aki értően figyeli az embereket, annak beszédes lehet a távolságtartás, a térben történő elhelyezkedés, a tenyér, a kéz és kargesztusok, a láb mozdulatai, a szemjel­zések, de hasonlóképpen az iroda, a szoba bútorainak elhelyezése, az asztalok és ülésrendek, a státusszimbólumok megjele­nése. Egyszóval minden apró momentum, nüansznyi rezdülés. Ebből a köznapi nyel­ven íródott okos könyvből tudtam meg például: ha valaki társaságban mosolygós arccal, keresztbefont karral, lábbal áll és beszélget, akkor az illető nem tudott felol­dódni, nincs önbizalma. A feszültségoldás jelei, ha megszűnik a védekező állóhely­zet, két lábfej egymás mellé kerül, a kar kimozdul a helyéről, beszéd közben a te­nyér elővillan, netán csípőre vagy zsebbe kerül. Az ember egyik lábára dől, másikkal az általa legérdekesebbnek tartott személy felé fordul... Mindennek megértéséhez Allan Pease könyve csak segítséget ad, az igazi gyakor­lást az élethelyzetek produkálják. A legjobb tehát kedves olvasó, ha rög­tön nekilát és az önhöz legközelebb álló személyt alaposan szemügyre veszi... - takács ­Miután megérkeztünk Moszkvába, nemigen volt más dolgunk, mint vonatje­gyet szerezni. Némi sorállással és kisebb­fajta szerencsével ezt is megoldottuk. Ta­valy még lehetett rubelért vonatjegyet ven­ni Európa bármely részére, ezt akartuk ki­használni. Sikerült. Moszkva-Rovaniemi-Moszkva útvo­nalon, négy darab első osztályú retúrjegy 2100 rubelbe került ez akkor még kb. 1400 Ft volt. Ez a vonat már nem hasonlított a régi szocialista vonatokra. Első osztályú fülkéi „minden képzeletet" felülmúlnak. Kénye­lem, tisztaság. Az étteremkocsiban min­den nagyon drága, legalábbis ottani vi­szonylatban. A határra érkezve sajátos el­járásnak vagyunk szenvedői. Felszállnak a vámosok és a tőlük megszokott intelligen­ciával nekiálltak vodkát keresni. ÉL­MÉNY! Először kiforgatják az összes zse­bet, aztán a táskák következnek, majd ma­ga a kupé. Begyakorolt és határozott moz­dulatokkal szedik ki az összes csavart, és pillanatok alatt megnéznek minden kis zu­got. Kivéve egyet. Ez az, amit mindenki arra használ, hogy busás haszon reményé­ben szeszes italt csempésszen Finnország­ba. A befektetés persze megtérül. Aki Moszkvában megveszi a Napóleon konya­kot másfél dollárért és eladja Helsinkiben negyvenért - az azt hiszem, jól járt! Főleg, ha ebből tizet visz át azon a bizonyos naton. Vainikkalába átérve az embert különös érzés keríti hatalmába. Egyrészt boldog, hogy megúszta az egészet és végre egy ci­vilizált országban van, ahol nem kell min­denkit lefizetni, nem kell sorban állni, másrészt viszont azon kezd el gondolkod­ni, hogy mit is kezd ennek lehetőségével. Hiszen már az étteremben rá kellett jön­nünk, hogy a kávéért annyit fizettünk, mint Moszkvában egy ebédért... Rihimákii átszállással körülbelül egy napot töltöttünk utazással. Vasárnap este érkeztünk Sievibe, ahol Dobai Tamás szekszárdi zongoraművésznél aludtunk. Másnap reggel indultunk Tornióba, ahol - mint kiderült - már aggódtak ér­tünk, ők ugyanis péntekre vártak bennün­ket. Ehhez képest csak három napot kés­tünk. Érkezésünkkor az ez évi költségve­tés vitája zajlott, így kisebb nehézségekbe ütközött, hogy riportot készítsünk Hannes Manninen úrral, Tornió polgármesterével. Az ebédeszünet azonban megoldotta gon­dunkat, így megtörtént a nagy találkozás. Az ott elhangzottakról következő szá­munkban olvashatnak. (Folytatjuk.) GAJÁN SÁNDOR Szekszárd nagy sikerű koncer­tet adott az Arizona Színház (volt Thália) négy művésze - Mi­kó István, Incze József, Forgács Péter és Győri Péter - Lennon és McCartney legismertebb dalai­ból. A Babits Mihály Művelődési Ház színpadán az Ifjúsági bérlet előadásaként hangzott el a kon­cert, aminek erénye éppen abban volt, hogy a neves színészek nem elsősorban utánozni akarták a Beatles-fiúkat, hanem ifjúkoruk nagy rajongását a klasszikussá vált dalokkal idézték fel. Közö­sen zenéltek. És mint a koncert mutatta, ez nem zenei nosztalgia, hanem nagyon is élő muzsika, immár többedik generáció dú­dolja. KAPFINGER ANDRÁS képriportja

Next

/
Thumbnails
Contents