Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-09-20 / 38. szám

8 , SZEKSZÁRDI fASARNAP 1992. SZEPTEMBER 27. „Áldozz a pásztornak, igyál, és élni fogsz" - olvasható a

afelirat egy Szekszárdon előkerült másfél ezer éves áldozóedény oldalán. A feliratot alkotó egykori mester biztos, hogy nem a kadarkára gondolt, de hogy már akkor is termeltek bort a város környékén, - többek között, - ez a kis edény is bizonyítja. Probus császár elterjesztette szőlővesszők azóta is jellemzői a vidéknek, mégha a kadarka, a szekszárdi bor talán csak közel ezer évvel később terjedt el a környéken. Elterjedt és lassan eltűnik, - mondhatnánk szkeptikusan, hisz ebből az egykor Szekszárdnak hírnevet szerzett szőlőből, borából mára mutatóba is alig akad. Néhány öreg ember, a kadarka szerelmesei vesződnek csak vele, no és a legújabb hír, hogy kadarkatermelésre szakcsoport is alakult Szekszárdon. A koros termelők között is rangidős Eszterbauer Feri bácsi, akinek talán már a dédapja is szőlősgazda volt. Feri bácsi ma is, nyolcvankilencedik évében, rendszeresen kijár megszemlélni a birtokot. Beszélgetésünket is kint, a Szilfán-túli területen, az ötvenhatos út melletti szőlőjében kezdtük. - Itt állítólag 1908-ban telepített először valamelyik ősöm szőlőt - mondja. - Nem ezt, mert ezt már én forgattam, telepítettem, de itt közel száz éve mindig szőlő volt. De nem ekkora, hanem nagyobb, ott túl az árkon, azokon a fákon is túl ért. Nézze ezt az árkot. A Csatári patak folytatása, de sose folyt erre. Amikor ásták, mondtam is a mérnöknek. Észen vagy te komám? A víz úgyis arra lefelé folyik. Gondolhatja Baranyavölgy, Csötönyivölgy, Faluhely, akkor Gesztenyés és még sok hely vize idejön. Nagy záporkor máskor is kiöntött, de most mindig. A józan ész nem került fölül. Hiába betonoztak, megiszapolódik az egész. Aztán ha jön a víz, úszik itt körbe minden. A szőlő régen ezernégyszáz öles volt, ma a fele sincs. Alig egy éve került vissza az Eszterbauer család tulajdonába. A téeszesítéskor elvették, igaz Feri bácsi művelte továbbra is, de mégsem a sajátjában dolgozott. - Fizettem tizenöt forintot aranykoronánként, amikor bevitték a téeszbe - emlékezik. - Ennyit adott a téesz? - Egy fenét, ennyit kellett még nekem befizetni, miután elvették a szőlőt - fakad ki. - Ebben volt nekik pénzük. Most ötezer forintért adták vissza. Közben visszatérünk Eszterbauer Ferenc Bercsényi utcai házába. Az idős ember egyedül lakik, ellátja magát, csak a szomszédasszony jön át néha ránézni, hogy minden rendben van-e. No és szintén nyugdíjas fia, aki Budapestről látogat haza rendszeresen. - Most már csak ez a szőlő maradt? - kérdezem. - Dehogy, megvan a fiam szőlője a palánki hegyen. Ott vagyunk kint legtöbbet. De látta volna, hogy mennyi szőlőm volt valamikor. Ez, amit mutattam volt 1400 öl, Soványtelekben volt kétezer, aztán volt még Ivánvölgyben, Gyertyánosban, meg Csemerkén és Bencéspusztán összésen több, mint ötezer öl. Itt lent, a Bem utca sarkán volt a pincém. Gyönyörű nagy, huszonkét méteres. Két sorban álltak a hordók. Elvették, a pincét is, a házat is. Lebontották, a pince még megvan. De csak nézem. - Feri bácsi. Azt mondják a kadarka a görnyedt derekat, a görbe hátat szereti. Minden munkát hajolva kell végezni. Aztán hálátlan szőlő is. Keveset terem, nem mindig jó a színe, néha elrúgja a szemeket. Nem lehet fölvinni kordonra, hogy könnyebb legyen a munka. Miért ragaszkodik mégis a kadarkához? - Hát idehallgasson! Az a szőlő, ahol az előbb voltunk, valamikor 1400 ölön hetven-nyolcvan hektó bort hozott. És most is - pedig amíg a téeszé volt trágyát se kapott, - többet hoz, mint a kordonosok. És ez nem fagy el soha. Itt mellettem minden évben van fagykár, én azt nem ismerem. Ha az ember lóval rendesen beszántatja, tavasszal meg kibontja, itt nincs gond a faggyal. A cukorfok pedig mindig jobb, mint a kordonosé. Több a munka, de jobb a szőlő jobb a bor is. Ez a szőlő tizenöt pászta volt. Három nap alatt egyedül is megvakartam. - Ne haragudjon, de nem tudom, mekkora egy pászta. - Tizenöt sor és mindegyik sorban harmincnégy tőke volt. Persze gyümölcsfákat ültettünk és vetemény is volt a szőlő közt. Paprika, uborka, paradicsom. - Ma már nem ritka, hogy valaki évente tizenötször is permetez. Hogy volt ez régen? - Nézze, én a lisztharmatot nem is ismertem. Nekünk elég volt évente három permetezés rézgáliccal. Gyertyánosban mutatott egyszer édesapám lisztharmatot, de rácsodálkoztunk. Most meg már azt se tudom, a Feri fiam hány féle vegyszerrel permetez. Azt én már nem bírom. Valamikor megekéztem egy nap háromezer ölet. Ott kint Soványtelekben volt 1300 ölem, azt hiszem harmincban ültettem. Ott is fél nap alatt végeztem mindig. Nagyon jó volt az a terület. Előfordult, hogy huszonhárom, huszonnégy fokos mustot adott. - Meséljen a régi szüretekről... - Eltartott az több napig is. Meghívtuk a családot és ott voltak a munkások, akik egész évben segítettek. Reggelire szalámi, sonka, szalonna, mindenféle volt. Ebédre babot főztünk cserépedényben a parázson. De aztán abban volt minden: füstölt csülök, hús meg ami kell. Jóllakatott mindenkit, hogy mozdulni is alig tudtunk. Lovas kocsival hordtuk be a szőlőt, néha tíznél is többet fordultam. Aztán jött a darálás. Volt egy ötvenöt hektós tölgyfakádam. Adj Isten bort, búzát, ei A magyaroknak békessi Hogy tele legyen mind a Mind a pince, mind a b Hogy ne legyen köntösű Semmi ringy-rongy, sem Ez a szőlőtökének a lev, Bor ennek a neve. Kit kapafokán kocogtál Görbe késsel sanyargatt Ez az elmebolonditó A ruha rongyosító, Ma vigasztaló, holnap s Igyunk az elment gólákt Es az itt maradt társasa Csak lajtorjával lehetett belemenni. Darálás után már csak csömöszölni kellett és várni, hogy elforrjon. ^^ - Milyen borokat készítettek? ^^ - Abban az időben nem voltak ezek a nagy fölvásárlók, hanem a kocsmárosokjöttek és vették a bort. Az egyiknek ilyen kellett, a másiknak olyan. Fehér vagy vörös, ahogy a kuncsaftjai kívánták. Hát mi csináltunk nekik olyat, amit kértek. Mondom, ötvenöt hektó jött le a kádról. Amit darálás után rögtön leengedtünk, az lett a fehérbor. Amelyik kocsmárosnak az kellett, vitt belőle. Utána vártunk egy kicsit, pihentettük, abból jött a fixli. Van aki azt szerette. Ha még tovább vártunk, akkor lett siller bor. Az utoljára leeresztett pedig lett a legjobb vörösbor. Elterjedt szokás volt az is, hogy az utóerjedés idején, amikor a törköly még fönt van, szőlőlevelekkel letakartuk a törkölyt, a tetejét pedig pelyvás sárral vastagon lekentük. Az alatt - a levegőtől elzárva - még tároltuk. Akkor minden színanyag kioldódott. Persze akinek nen^fc volt elég hordója, az így a kádról ihatot^^ akár karácsonyig is. - Hallottam én a csiger borról is... - Csináltuk, persze, hogy csináltuk. A nyári melegben a munkához nem is lehetett volna mást inni. - Hogy készült az? - Nem volt túl nagy tudománya. Préselés után a törkölyre vizet öntöttünk, néha nem is préseltünk előtte. Az újra megforrt, lett egy gyengébb, hatnyolc fokos bor, amit nyáron jó volt inni. Hat-hét hektó csiger bort szoktam csinálni. Kivittük a határba, aztán a korsóval együtt leengedtük a kútba. Amikor felhúztuk, a legjobb hideg ital volt. Feri bácsi, nyolcvankilenc évével, meglepő frissességgel emlékezik mindenre. Most kellene mindent feljegyezni, mert talán a huszonnegy edik órában vagyunk. Öregeink lassan-lassan elmennek és ha nem figyelünk, nem régi, ezer éve átöröklött tudást, hanem csak űrt hagynak maguk után. - Tamási • Fotó: - kafi • f