Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1992-08-30 / 35. szám
, SZEKSZÁRDI 4 VASÁRNAP 1992. AUGUSZTUS 30. j Palánkí gazdaasszonyok A nálunk igazán nem alrendűbb Ausztriában már a század húszas éveiben rájöttek az osztrák sógorok, bogi' a háziasszonykodást, a gazdaaszszonykodást tervszerűen kell tanítani és tanulni. Egyáltalán nem elég csak a szerencsés véletlenekre, a nagyanyák példamutatására építeni. Hiszen az idők változnak, a lehetőségek módosulnak, nagyon sok téren gyarapszanak is. Kihasználásukat nem lehet a véletlenre bízni. Egy múlt századi szakácskönyv egyik receptje eként kezdődik: „Üss fel száz tojást, keverd el 4 font vajjal és tedd tűzre egy összezúzott süvegcukorral egybedolgozva." Ezzel a mai háziasszony nem sokra menne. Dédanyámat viszont a levesporok, vegeták, instant kakaóporok, tubusos hagymakrémek épp úgy zavarba hozták volna, mintha a jégverme helyén netán villamos hűtőszekrényt talál. Mindezek persze csak játékos gondolatok és az osztrákokat igazán nem játékos kedvük vezette, amikor a gazdaasszonyképzés alapjait megvetették. A felismerés, hogy kisbirtokokra alapozott mezőgazdaságú hazájukban a ház és környéke is termelőegység. Egyáltalán nem mellékes, hogy milyen befektetés árán mennyi jövedelmet hoz. De az sem, hogy a háziasszonynak mennyi energiáját köti le. A jó példát, attól félek, hogy szokás szerint, némi késéssel követtük. Mindenesetre ma már Magyarországon közel két tucat gazdaasszonyképző iskola működik. A legelső Szentlőrincen kezdett, a szekszárdi pedig tavaly, Palánkon, egy újjávarázsolt, szinte kúriává változott régi épületben, melynek átalakítása az ismert tervezőmérnök, Rácz Zoltán fantáziáját dicséri. A gazdaasszonyképző az itt leírtnál hivatalosan sokkal hosszabb nevű Csapó Dániel Mezőgazdasági Szakközépiskola önálló tagozata. Vezetője Tolnainé Szabó Beáta tanárnő, akitől az alább következő információk származnak. - Hányan tanulnak itt? - Huszonnégyen. - És hányan tanítanak? - Főállásban négyen, de vannak meghívott előadók is. A tagozatvezető élelmiszeripari üzemmérnök és műszaki tanár. Egyik kolleginája állattenyésztő technikus népművész és természetgyógyász; a másik a már említett szentlőrinci iskolában végzett; a harmadik pedig szakképzett varrónő. - Honnan jöttek a lányok? Meglepően sokfelől. Szekszárdról, Alsónánáról, Decsről, Tolnáról, Nagyszokolyból, Dunaföldvárról, Hőgyészről, Tamásiból és Pécsről. Valamennyien érettségizettek, a felvehetők korhatára 18 és 26 év között van. Az iskola után kezdett új iskola - természetesen a tudás mellett - több haszonnal jár. Ösztöndíjat ad, diákigazolványt, ami a közlekedésben (is) drága világunkban nem csekély kedvezmény, kollégiumi elhelyezést és a tanulmányi idő végeztéig meghosszabbítja a szülők jogát a családi pótlék felvételére. - Mit tanulnak? - Kertészkedést, állattenyésztést, háztartási ismereteket, élettant, táplálkozás tudományt. Gyerekgondozási gyakorlatainknak a közeli csecsemőotthon adott helyet. Aki befordul az iskola felé vezető útra, jobbra láthatja a tanistállót. Ebben vannak a nyulak és a baromfi. Odébb szép, fiatal szőlő és gyümölcsös. Van üvegház, két hatalmas fóliasátor. Az iskolának ezenkívül tehenészete és mangalicái. Nagyváthy János táblabíró, első nemzetgazdáink egyikének nevét ma Budapesten Gazdaképző Társaság viseli. Ennek oszlopa a tévéből ismert, népszerű dr. Bálint György. Palánk a társaság konzultációs centruma. - Mit szeretnek a diákjaik és mit kevésbé? - A rendszeres piacozást élvezik. Ilyenkor tojást és palántákat adunk el. Ugyanígy a szabás-varrást, a sütésfőzést is. A nehezebb fizikai munkákért, például a kertészkedésért már sokkal kevésbé lelkesednek... - Nem szokta a cigány a szántást...? - Talán ne fogalmazzunk így. Az a valóság, hogy az iskola, főleg a középiskola, a falusi lányokat is annyira lekötötte, hogy ha a szüleik akarták volna, se szakíthattak sok időt ilyesmire. Tehát hiányzik a megszokás. Gyaníthatólag a szülők se nagyon akarták, ami egyáltalán nem akar szemrehányás lenni. Összegezzük a tényeket annyiban, hogy az összbenyomás kitűnő, az iskola szinte több, mint hasznos és_ha végleg gyökeret ver a közgondol^^ dásban, hogy nemcsak a politikaí^ranem a gazdasági viszonyok is megváltoztak körülöttünk: - egyre hasznosabb lesz. Ezenközben nem ártana elfelednünk hagyományos papírcentrikusságunkat. Ennél jobb szó egyelőre nem jut eszembe. Továbbtanulásra jogosító bizonyítványt ugyanis az iskola nem ad, csak a fejekbe csepegtet tudást. A „csak" szócskát persze tessék idézőjelben érezni. Tényleges tudásukról a lányok az idei 3 hetes ausztriai, linzi gyakorlaton már tanúbizonyságot tettek. Palánkon 30 tanulónak lenne hely. Azért, hogy a másfél éves képzésre most jelentkezettek egy része főiskolára is pályázott és ha oda vették fel, oda ment, senki nem ejthet egy zokszót sem. A megye összes középiskoláinak bejárása, a bemutatott videofilm ellenére az újonnan jöttek egyelőre csak tizenkilencen vannak. Ami kevés... ORDAS IVÁN Fotó: -AA béke félszigete Horvátországban Közös úton az ENSZ-szel Öt, hat, huszonnégy, sőt ennél hosszabb várakozási időkről is gyakran érkeztek hírek az utóbbi hónapokban határátkelőinkről. Ezek az utazástól elrettentő számok azonban nem vonatkoztak a délnyugati határszakaszra. A volt Jugoszlávia nyugati tartományaiból lett országokba nem sokan indulnak útnak. Oda? Nyaralni? Ismerősök körében aggódó, a bankban, sőt némelyik utazási irodánál is az elmeállapotomról lesújtó véleményt tükröző pillantások... Letenyén enyhén szólva tényleg nincs tolongás. Pedig a határ túloldalán hétköznapjaikat élik a falvak. Nálunk kevésbé látható, „közepes" traktorok végzik az éppen aktuális munkákat, öregemberek viszik hazafelé a kenyeret, az itthoni sárga kukoricatáblák után szinte üdítő az ott még zöldelő növények látványa. A nem túl élénk forgalomban Zágrábig nyugodtan haladunk. A szembejövő autók rendszámáról az ismert vörös csillagot kivétel nélkül kikaparták vagy már új, a horvát piros-fehér „sakktáblás", kék koronás címerrel ellátott rendszámok használatosak. A YU jelzés véletlenül sem látható, az immár önálló ország saját nevére a HR vagy a CRO (Croatia) jel utal. Zágráb előtt kupaktanácsot tartunk. Kerüljünk nagyott Ljubjana felé vagy merészkedjünk a nem régen még súlyos harcok helyszínén keresztülvezető rövidebb úton? Azonnal megáll mellettünk egy autó. Miben segíthetne? kérdezi a pilóta, majd megnyugtat; Karlovácig nyugodtan elmehetünk, ám onnét a tengerpartig vezető út frontvonalat képez. Mutatja, hogy a pltvicai tavak vidékét most nem ajánlaná úticélul. A szikrázó napsütés után nyomasztó látvány a Zágrábot szinte elrejtő szmog, a várost jó néhány kilométerrel elkerülő úton is torkotkaparóan szennyezett a levegő. Igyekezvén erről a vidékről, bemondja a rádió, hogy Horvátországban egy kéksisakos katona meghalt, gépkocsija aknára futott. A fővárostól Karlovácig autópályán haladunk. Nem lévén horvát dinárunk, minden további nélkül kiegyenlíthetjük egy márkával vagy tíz schillinggel is a használati dijat. S ezért a szerény összegért úgy érezzük, hogy kibéreltük a sztrádát, társbérlő csupán az ENSZ. Polgári forgalom gyakorlatilag nincs, csupán a kék zászlós, UN (Egyesült Nemzetek) feliratú dzsippek, teher- és mentőautók haladnak a szembejövő sávban. Karlovác, nem régen még ostromlott város látszólag nyugodt, ám a hidak, jelzőtáblák és házfalak egyaránt számtalan golyó nyomát viselik, a lakóházak jórészének akár tízemeletes magasságában sincs üveges, csupán fóliával bevont vagy bedeszkázott ablaka. A Rijeka felé vezető úton már élénkül a forgalom, itt találkozunk az elsővel a néhány magyar rendszámú autó közül, amelyek Horvátországba merészkedtek. De ez az élénkebb forgalom is hihetetlenül gyér a korábbi években megszokotthoz képest. Opatija központjában néhány perc után ugyanúgy lehet parkolóhelyet találni, mint bármelyik utazási irodába betérve viszonylag olcsó szállást. A híres nyaralóhely strandján a „népsűrűség" hasonló, mint Domboriban egy borongós hét-