Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-07-26 / 30. szám

8 , SZEKSZÁRDI VASARNAP 1992. JÚLIUS 26. Utak: a sötétség be... meg a kínálkozó és szükséges lelki megtámogatást.) Akad azonban reményekre jogosító információ is visszafogott eszmecserénkben. Dr. Papp István főorvos, Tóth Zoltánné gyógypedagógus és dr. Jeszekszky László azt mondják el, hogy az öngyilkosságot megkísérelt és hozzájuk gondozásra utalt gyerekek 20-21 éves korig bezáróan szívesen jönnek ide és ezek szüleinek döntő többsége is kész a szakemberekkel való együttműködésre. Sor kerül azonban esetenként drasztikus szülői kitörésekre is. Itt azonban minden megnyilvánulás jelentéssel bír, mintegy pontosítja, visszaigazolja mi a baj, mi az, amin változtatni írjak a gyermek- és ifjúkorban elkövetett öngyilkosságokról és kísérletekről mondja a főszerkesztő, s bár a téma nem nevezhető szíwidítónak, vállalom. Nem azért, mert nyár van, uborkaszezon, a mondvacsinált szenzációk, öncélú hátborzongatások időszaka. Mindig szenvedélyesen érdekeltek azok az emberközi konfliktusok, amelyek, mondhatni a lélek fertőző betegségeként torkolltak (torkollnak) öngyilkosságba. Ezenkívül megátalkodottan hiszem, hogy ismerni kell a velünk, közöttünk élő bajokat ahhoz, hogy idővel megszabaduljunk tőlük. Akkor is ebben hittem, amikor valamivel több, mint két évtizedig (1945 után) volt nálunk hátrányos helyzetben a pszichiátria és belső száműzetésben a pszichológia, az emberi lélek ismeretének és gyógyításának tudománya. Abból az ostoba meggondolásból, hogy „amiről nem beszélünk, az nincs is", tabutéma volt az öngyilkosság. Az önkezűség járványa dúlt ezenközben és az egyéni tragédiák gyászos „eredményeként" tágabb és szűkebb hazánkban egyaránt több volt évente az úgynevezett befejezett öngyilkosság, mint ahányan vasúti, közúti vagy egyéb balesetekben életüket veszítették. Vidám barakkunk különben nem az öngyilkosságokról szóló sajtópublikációk révén kompromittálódott. A WHO - az Egészségügyi Világszervezet - adatszolgáltatásából tudhatta a világ, hogy depreszsziós nemzet vagyunk, mert a földkerekség országai közül Magyarországon legmagasabb az öngyilkosok száma. Még utólag sem vigasz, hogy talán, talán valamivel jobb lehetett volna szomorú „helyezésünk", ha a volt NDK, a Szovjetunió és Románia is szolgáltat adatokat... * Szóval, igent mondtam a főszerkesztőnek nem sejtve, hogy többszöri nekifutásra lesz szükség. A segítésre, nyilatkozásra kért orvosok, pszichológusok, pszichopedagógusok közül - egy, rendőrségi kötelékbe is tartozón kívül - senkit sem villanyozott föl a megszólalás lehetősége. Némi tiltakozásnak is fölfogható homlokráncolás után nyílt azért mód néhány beszélgetésre a gyermek-ideggondozóban, amit pszichológiai tanácsadóként inkább szeretnek emlegetni a szülők, elárulva ezzel azt, hogy mentálhigiénés kultúránk nem áll valami masszív lábon. Az ideggondozást röstellnivalónak tartják. Nem hallgathatom el, hogy volt, aki a csúcson erélyesen utasította vissza a „szereplést" és azt kérte számon, miért nem arról a sikeres mentálhigiénés konferenciáról írt bőven a sajtó, amely a közelmúltban zajlott. Megtisztelt viszont a bizalmával az a 16 éves G., aki ezelőtt egy hónappal már másodjára pengézte meg a csuklóját. Először tizenegy évesen akart meghalni, mert úgy érezte, hogy senki sem szereti. Most azért tört saját életére, mert 12 éves szerelmét - „aki más, mint a többi" - eltiltották tőle, az intézeti fiútól a lány szülei. Nincs nyoma nyilvántartó kartonján az első kísérletnek, ami jelentheti azt, hogy először nem lévén életveszély, orvosi ellátás híján megmaradt titoknak a hétgyermekes családban az elsőszülött - és egyetlen fiú - öngyilkos próbálkozása. (Ki tudja, hány ilyen lehet még? Nyilván nem kevés és ez sajnos azt jelenti, hogy számos kis- és nagykamasz veszélyes játéka a halállal rejtve marad, nem kapják 1