Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-07-19 / 29. szám

1992. JÚLIUS 19. , SZEKSZÁRDI VASARNAP 13 Nem szégyellni kell cigányságunkat Kalányos Kati rajza Úticélunk a híres régi iskola, Renkecz József volt tanító birodalma, a maga kis múzeumszobáival, egykoron fapados, osztatlan osztályú tantermével, ódon szemléltetőeszközeivel. Öreg cigányember muzsikál. Néha meg-megáll mellette egy gyerek, énekel egy sort, aztán szalad tovább a tábortűz fahasábjai köré és topogva várakozik. A honismereti és életmódtábor záróestje közelít. Húsz gyerek, főként cigánygyerek találgatS

ki lesz az első fogalmazásból, rajasból, gyurmázásból, sportból. A ist készült kuptorban (kemencéí) már ég a tűz, hogy katlanában majd kisüssék a punyit, az emberiség egyik legősibb kenyerét. A gyerekek egyre-másra faggatnak, tetszik-e nekem itt, mert nekik nagyon. Azt is tudatják, hogy a Cigány Hagyományokat Kutató (és ápoló) Szekszárdi Egyesület révén kerülhettek ide és fizetni se kellett. Bogdán János, mözsi fiú mondja: „Engem a kántor bácsi hozott ide. Mondtajöjjek bátran. Nem bántam meg. Nagyon jók a programok. Tudom, hogy nem kell szégyellni azt, hogy cigány vagyok." (A kántor bácsi: Orbán László, Erdélyből áttelepült, odaát cigányokat is tanító, most mözsi kántor előadással szolgált és az asztali imára is megtanította őket.) Aztán Jakab Zsolt Szekszárdról: „Szép, csöndes helyen I

naink. Sok barátom van. MegtaRuk, honnan fejlődött a cigányság, kyan éltek, milyen szerszámokat sználtak és hogy nem voltak harcosak." (Az utat Bogdán Júlia, a sárszentlőrinci cigány szervezet elnöke szervezte, aki valóban áldozatos munkával volt jelen.) Közben meggyújtják a tábortüzet. Pattognak a szikrák, szép a látvány. Kiosztják a jutalmakat. Ideírom a két, fogalmazásból kiemelt, 1. helyezést elért leány nevét: Szabó Szilvia Öcsényből, Orsós Mónika Sárszentlőrincről érdemelte ki az oklevelet és a könyveket. Ezután kezdődhet a műsor zenével, tánccal, énekkel. Hangszereik: kanalak - amikkel kézre és lábra lehet dobolni - és egy pléhkanna. Kalányos János elmagyarázza a pontozós meg az oldalazós táncok alapelemeit. Nincs két egyforma mozdulat. Felesége, Julcsi, már dagasztja a punyit, miközben a kuptor építéséről és a kenyérsütésről beszélnek: „A kemence jó fél méter magas, agyagos sár és törek keverékéből épül a tartóágak köré. Alaplapját cseréptörmelékkel képezzük ki. Több réteg sár kerül az oldalfalakra, hogy jó erős legyen. A tetején már méretre szabott tartóágakat vezetünk keresztül és azokat is betapasztjuk. Sütés előtt a parazsat kihúzzuk a kemence szájáig, majd a forró belsőbe lapáttal toljuk be a sütnivalót. Ha elkészül, azon melegében letörjük a kenyér végét, kivesszük a közepét és zsírt, sót, paprikát teszünk bele, azután újra összeillesztjük az egészet. Az ízek rögtön összeérnek, már lehet-is enni. Julcsi még elmondja, hogy a gyerekek sógyurmával is játszottak, ami só, víz és liszt elegye. Érdekes formákat készítettek, ezeket is most sütik ki. „Szép emlék lesz", hallom Böröcz Edit táborvezetőtől, aki mint tanár és 3 gyerekes anya állja a sarat. „Rengeteg pluszt kaptak itt a gyerekek. Olyan nyitottak és érdeklődőek voltak, hogy a sok munka és a nehéz körülmények ellenére élvezték a programokat, mi meg örömmel foglalkoztunk velük. Szó szót követ. Valaki elmeséli a beás cigányok történetét, akik a múlt század második feléig rabszolgák voltak Havasalföldön, s csak az 1850-es években szabadította fel őket az állam. Ettől fogva önállóan dolgozhattak. Például az öreg beás, bár nem tudja, hol laktak a szülei, arra viszont pontosan emlékszik, hogy árulván portékáikat, merre vándoroltak községről községre. Mert ha valahol jó nyárfát találtak, mindjárt az uradalmi intézővel egyezkedtek. Megvették a fát feliből és a termékeikkel fizettek. Kunyhóikat is felhúzhatták. Használati tárgyaikat a közeli vásárokon eladták, majd házaltak velük. Cserekereskedelem volt ez a javából. Terményt, élelmet, ruhát kaptak fizetségül. íme egy vándorlási útvonal: Ungvár, Kassa, Nógrád, Budatétény, Jászság, Tápiómente, Kiskunság, míg végül 1939-ben Szedres. Itt a falu szélén letelepedhettek. '45 után a földosztásból kimaradtak, s csak 1961ben, a telepek felszámolása után költözhettek be a faluba. Hiába, ha nincs írott történelem, az emlékezet őrzi a múltat, ami ezúttal a tábor gyermekeié. A bogyiszlói, mözsi, őcsényi, sárszentlőrinci és szekszárdi gyerekek megértették az alapgondolatot, hogy tudniillik minden kultúra, így a cigány kultúra is egyformán értékes, legyen az beás, oláh vagy romungro. Hogy fontos a múltra, a hagyományokra építeni, egymás világába betekinteni. Esetükben történeti, néprajzi, szociológiai kutatásokra van szükség, mindenféle másság elismerésére, ami egyet jelent a türelemmel és a békességre igyekvéssel. „Éppen ezért üdvös lenne jövőre vegyes származású táborlakókat toborozni, cigányokat, felvidékieket, magyarokat, svábokat, székelyeket, hogy egymás kultúrkörével ismerkedve, előítéletektől mentes, toleráns felnőttekké váljanak, önértékelésük megtartásával" - összegzi az alapgondolatot és a célt dr. Gémes Balázs muzeológus, néprajzkutató, aki a tábort megálmodta és összefogja. Arra a kérdésre, hogy miért e vonzódás a cigányság iránt, profán választ ad: „Ez nem vonzódás. Egyszerűen szeretem a szakmámat, és döntően több az a kapocs, ami összeköt népeket, mint ami különbözővé tesz. Mivel a cigányok mindmáig nem szerepelnek községi monográfiákban (cigánykutatás persze folyik az országban), jövőre pályázatot írunk ki Családom története címmel a gyerekeknek, s majd a fogalmazás lesz a kiválasztás alapja. A legnagyobb eredmény az lenne, ha a fiatalok szüleiket, rokonaikat kérdezvén, egyszer felnőttkorban kedvet kapnának a gyökerek kiásásához, ha értékeiket szerető és megbecsülő emberekké válnának." Talán vannak jó előjelek. Bogdán Béla, a Nemzeti Etnikai és Kisebbségi Hivatal főtanácsosa meglátogatta a tábort, majd levelet is küldött a gyerekeknek: „Kedves Gyermekek! Nagyon örülök, hogy köztetek lehettem. Bízom abban, hogy ha felnőttök, tanult emberek lesztek, úgy, hogy közben nem felejtitek el, honnan jöttök, kik vagytok. Nem szégyellni kell a cigányságunkat, hanem tenni azért, hogy ne kelljen szégyellni. Törekedjetek arra, hogy a ti gyermekeitek még nálatok is képzettebbek legyenek. Abban a reményben búcsúzom tőletek, hogy ez így lesz. Uzd, 1992. július." Időközben elkészül a punyi. Julcsi keresztet rajzol rá, villámgyorsan széttépdesi, keni, sózza, paprikázza és osztja. Fényesek vagyunk mind e forró zsíros kenyértől, akárcsak a gyerekek hálásan elégedett fekete szeme. NÉMETH JUDIT Uzd felé igyekszünk. A kies vidék csendjébe csak az autó pöfögése illetlenkedik. Valóban dicső a természet, oly fenségesen hajladoznak a fák, mintha öröktől fogva itt vigyáznák a békét. Nvár esti idill.