Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-07-19 / 29. szám

A házmester, vagy ahogy az újabb keletű, hivataloskodóbb szóval mondják: házfelügyelő, eltűnőben lévő emberfajta. Hol vannak már a kedves, hálósipkás, papucsban csoszogó, nagy bajuszú, éjjel kettőkor egy megkésett lakónak morogva ajtót nyitó Kovács bácsik! Azok, akiknek le lehetett adni a kulcsot, ha a szenesembert vagy a szerelőt várták, akik odafigyeltek a rosszalkodó gyerekekre. A bérházak lakói abban a megnyugtató tudatban mehettek el otthonról, hogy lakásuk nem marad gazdátlanul. Mert a jó házmester gazda volt. Úgy gondozta, óvta a portát, mintha az egész ház a sajátja lenne. , SZEKSZÁRDI 8 VAIARNAP 1992. JÚLIUS 19. Nem panaszkodom, nem is dicsekszem Házmester a Széchenyi utcában úr, nem jönnék-e a gimnáziumba altisztnek. Mondom altiszt?! Hát akkor úriember leszek! Na, aztán meg költött fogni a partvisnyelet is, úriember létemre - mondja nevetve. Szóval negyvennyolctól elmentem takarítónak, mert az voltam, csak akkor altisztnek hívták. Kaptam a gimnáziumban egy szobát, csináltam egy deszkapriccset, azt azon aludtam. Fél év múlva összekerültünk a feleségemmel. Erre már előkerül Juci néni, a feleség is. - Először másnak kommendáltam. Téglát vetettünk, azért jöttünk Tengelicre Kiskundorozsmáról. Mondtam a társamnak, a Mancinak: nézd milyen szép kék szemű ' gény ez a Feri! Aztán négy év mú én mentem hozzá. - AkkcTr kétszáznegyven forint volt a fizetésem - veszi vissza a szót . Feri bácsi. - Megkaptam, hát a feleségem leült a priccsre és elkezdett sírni. Mire volt az elég! Vettünk egy tábla szalonnát, azt osztottuk be egész hónapra - egymásra néznek, jót mosolyognak akkori nyomorúságukon. Aztán vándoroltak. Keresték, hogy lehetne megélni. Elköltöztek Dorozsmára, aztán vissza Szekszárdra, majd megint Dorozsmára. Téglát vetettek, Feri bácsi kubikolt, később műtős volt (ahogy ő mondta sintér) a szegedi kórházban. - Szerettem ottan. Az orvosok azt mondták: Ferikém, maga lesz a 'Belsped' - így hívtak, mert én mentem a tolókocsival a betegekért. Na, de hiába voltak annyira megelégedve, műtősiskoláb^ is akartak küldeni Pestre, de csak I^B vés volt a pénz. „Versengtek értünk a parasztok" Visszajöttek Szekszárdra. Palánkon dolgoztak az állami gazdaságban. Nappal napszámba jártak, éjszaka meg Feri bácsi anyagraktáros volt. - Versengtek értünk a parasztok emlékezik Juci néni. - Közben megszűnt a gazdaság, az uram hatvanhéttől nyolcvannégyig a városgazdálkodásnál kukázott. Akkor nyugdíjba ment. - Volt egy nagyon jó ember, a Pál Józsi bácsi - folytatta a házigazda -, az segített, hogy lakást kapjunk. Akkor már tíz éve volt bent'az igényünk. Hatvankilenc januárjában kapták meg a lakást a Széchenyi utca 55ben. Juci néni házmester lett. Miután nyugdíjba mentek átadták a stafétát a lányuknak, az egyetlen gyermeküknek. - Amilyen kálváriás volt az életünk, nem is lett volna jó, ha több t rem, mesélne a múltjáról, s ő komótosan belekezd. - Huszonnégyben születtem. Amikor hatéves lettem, mentem iskolába. Akkor bizony már nyáron, amikor kimúltam a suliból, mentem lovat gondozni az erdőgazdaságba. Ha megkaptam a hatvan fillért, akkor örültem. Apám megjött a háborúból és harmincnégyben meghalt. Teltmúlt az idő és jött a földosztás. Kaptunk egy kis földet, hat holdat negyvenhatban, oszt azt el is vették. Próbáltunk ezt-azt, hogy jól menjen a sorunk. Ott maradtam a nővéremnél, annak a férje kinnmaradt a fronton negyvenkettőben, a bátyáim pedig elmentek a háztól. Én voltam otthon az egyetlen férfi. Kicsit gondolkodik, elnéz az ablak felé, mintha csak a vihar utáni eget kémlelné, kisüt-e a nap? - Nem voltam a fronton. A mi korosztályunkból sokan leventék voltunk. Itten köllött jelentkezni Szekszárdon. Volt a Bagoly kocsma a központban, a bank mellett, le a lépcsőn. Ott mentünk be, el is kezdtem magam ríní - hát mik voltunk? Voltunk úgy tizennyolc-húsz évesek. No, aztán be a laktanyába, ott aludtunk szalmán és jártunk le az erdőre dolgozni. Fát irtottunk, bunkert építettünk. Aztán úgy egy hónap múlva bejöttek az oroszok - akkor láttam orosz katonát először - másodszor, pedig amikor behoztak vallatni. Mert, minálunk Tengelicen két magyar katona kivetkőzött. Két szekszárdi volt, az egyiküket nem tudom hogy hívták, a másik Drótos nevezetű volt. Vittek a tanácsházára, nagy világosság, a csillagosok az asztal előtt ültek. Nagyon rendes egy ruszki volt, csak egy pofont akart adni, de végül nem bántottak. Nem tudtam semmit. - ízesen beszél, lassan és gyorsabban váltakozva, úgy ahogy az emlékek előjönnek. Néha el-elmereng, máskor meg jókat mosolyog, de indulatnak nyoma sincs. Látszik, hogy a dolgok a helyükön vannak nemcsak körülötte, de benne is. Gondolta, úriember lesz - Szekszárdra negyvenhatban kerültem. Elkezdtem dolgozni napszámban. Volt egy Merő nevezetű tanár a gimnáziumban, ott szolgált a húgom. Egyszer azt mondta a tanár Múltak az évek és a fejlődés sokat könnyített munkájukon. A gázfűtés bevezetése óta kevesebbet kell takarítani, a kapukulcsos rendszer, később a kaputelefon jóvoltából elmaradtak az éjszakai felcsengetések. Kevesebb munkához kevesebb ember kell - s lettek a tömbházfelügyelők. Manapság pedig, amikor magántulajdonba kerülnek a bérlakások, sorra szűnnek meg a házmesteri státusok. Nem így a Széchenyi utca egyik házában, ahol a négy lépcsőház lakóbizottsága megtartja mindannyiuk Dózsa bácsiját. Dolgozott hatvan fillérért is A kis másfél szobás lakásban mindennek pontos helye van. A hímzett terítők és párnák takaros rendben, ragyognak a porcelánok a polcokon. A kisszobában úgy sorakoznak a már felnőtt unoka játékai, mintha bármelyik pillanatban beléphetne egy játszani vágyó kisgyerek. Feri bácsi a fürdőszobaajtó mögül néz ki - talán megzavartuk délutáni pihenésében -, de rögtön előpattan mihelyt meglát bennünket. - Hát maguk azok? Kerüljenek csak' beljebb. - Betessékel a nagyszobába. Ő maga egy kisebb székre ül, egyenes hátát a falnak támasztja. KéHajnali háromkor a Széchenyi utcában i