Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-07-12 / 28. szám

1992. JÚLIUS 12. , SZEKSZÁRDI VASARNAP 13 Ötvenes éveikben járnak azok az akkor csinos fiatal menyasszonyok és vőlegények akiket Babay Irén anyakönyvvezető közvetlen a nyugdíjba vonulása előtt esketett. Nem volt szándékos, mégis kerek évfordulók bukkannak fel a beszélgetés során. Húsz évig volt munkája a Szekszárdon születettek, házasságot kötöttek és elhunytak anyakönyvezése. Elfelejtett emberek Mások boldogságának segítője az e Ebben az évben, 1992-ben, immár 30 éve, hogy nyugdíjban van bár megegyeztünk abban, hogy nem a kor a legfontosabb az ember életében, úgy gondoBabay Irén - miután 65-nél nappal sem néz ki idősebbek - büszkén vállalhatja azt, ogy az idén ünnepli 85. szüleésnapját. A Mikes utcai grazonlakásában kerestem fel, ezt az emlékező beszélgetést szeretném megosztani azokkal akik ismerték, netalán éppen ő eskette őket, és azokkal a fiatalokkal, akik képet szeretnének kapni az akkori divatról, szokásokról, egy ízig-vérig hivatalnok visszaemlékezéseiből. - Irénke néni, kérem mesélje el először is azt, hogy hogyan került a hivatalba, a városházára, hogy lett anyakönyvvezető? - Abban az időben nagyon nehéz volt bejutni állami hivatalba. A Közellátási Hivatalban dolgoztam a cipőosztályon amikor a városházáról jöttek a főnökök vá«

olni. Megjegyezték, hogy min szép írásom van. Nem sokkal ezután az akkori anyakönyvvezetőt elbocsátották és az ő helyére vettek fel. Akkor még sokan csodálkoztak, mert azt hitték nő nem lehet anyakönyvvezető. Szekszárdi történetek - A háború alatt már a hivatalban dolgozott. Az anyakönyvek, ha valami baj éri őket pótolhatatlanok. Valakitől azt hallottam, hogy Irénke néni úgy őrizte őket mint egy cerberus? - Bizony 1944-ben mentettem az anyakönyveket, megtaláltam nekik a legbiztonságosabb helyet. Soha nem mentem le a pincébe ha szólt a sziréna, mindig az irodámban maradtam. Úgy voltam, ha oda becsap akkor én is legyek ott. Sosem voltam szabadságon, sosem voltam beteg, nekem a munkám volt az életem. - Emlékszik még az Ön által esketett párokra? Voltak rendkívüli, érdekes esetek? - Sok-sok párra emlékszem. Kiemelném talán Nagy Andor tanár urat és feleségét, akik pályafutásom során az ezredik ifjú pár voltak. A 25. házassági évfordulójukon sem felejtettem el, felköszöntöttem őket. Rendkívüli esetek voltak, szépek is szomorúak is. Eskettem halálos ágyon fekvő beteget és kötöttem házasságot úgy, hogy az anyakönyvi asztal előtt csak a menyasszony állt, az asztalon pedig ott feküdt a vőlegény igenjét tartalmazó hivatalos levél a frontról. Eskettem olyanokat akiknek a születését is én jegyeztem be az anyakönyvbe. - Miként zajlottak le akkor az esküvök? - Miután abban az időben a városházán polgári esküvőt tartottunk, ez szűk körben szülők, tanúk jelenlétében történt, az irodámban. Várakozási idő nem volt. Ha valakik bejöttek és rendben voltak a papíijaik, tanút is hoztak, akkor azonnal házasságot köthettek. A beszédet mindig kívülről mondtam és sokszor felhasználtam a saját verseimet. Értelmiségi családból származom, édesapám állampénztári tanácsos volt, rendkívül jó beszédkészséggel és írói vénával. Talán tőle örököltem vagy ügyvéd nagyapámtól. Mindenesetre írni és beszélni, soha nem jelentett számomra gondot. - A mai fiatalokat bizonyára érdekli, hogy 30-40-50 évvel ezelőtt mi volt a divat. Miben mondták ki a boldogító igent, milyen csokor volt a kezükben, milyen volt a frizurájuk az akkori menyasszonyoknak? - Szigorúan kosztüm. Lehetőleg sötét. Gyönyörű hímzett és csipke gallérokkal, gyönggyel és brossal díszítve. Aki nagyon elegáns akart lenni az kalapot tett fel. A frizura hullámos volt, tarA piac Szekszárdon a piac, úgy mint bárhol máshol hasonló nagyságú városban, mindig nagy tömegeket mozgatott meg. Sok volt az árus is, meg a vevő is. A háború után sokáig, egészen a hatvanas évekig a Béla tér adott otthont a piacnak. Ez még Sztálin tér korában is így volt. Szemből nézve a templomot, a tér bal oldala egészen megtelt. Autók, lovas kocsik nem voltak a téren, csak gyalogosan érkező eladók és vásárlók. A sióagárdiak is sokszor gyalog jöttek a fejükön hozott hatalmas kosár gyümölccsel, zöldséggel. A bogyiszlóiak a réven át a Csörge-tó felől közlekedve értek a városba. Hatalmas kavalkád jött össze szerdán és szombaton. Mert hát akkor is ez volt a piacnap, míg például ugyanez Bonyhádon ma is kedd és péntek. Sok szó esett mostanában a híresen nagy esőkről. Ez bizony betett a piacoknak rendesen. De a térnek is. A három-négy centis aszfaltnak szépen alányúlt és felszedte az egész teret. Ezen alkalmak után jöttek rá a szakemberek arra, hogy jobb lesz, ha a teret kockaköve! fedik, mert azt nem tudja a víz elvinni. Es hogy tett be a piacoknak? Hát úgy, hogy az árut is, meg az asztalokat, egyebeket egyszerűen lehordta a város közepére. A gimnázium, megyei tanács előtt végig ott hevert minden a sárban. Talán utoljára 1961-ben, a nyár derekán azon a híres-hírhedt szombat délelőtti eső után. Volt még egy piac, a halpiac. Ez a Várközben volt, pontosabban a megyeháza és a Garay téri iskola között. Itt lovas kocsikról árultak a jég közé tett főleg apróhalat, mely Tolnáról és környékéről érkezett a megyeszékhelyre. A mai piac tulajdonképpen jó helyen van, csak már jó pár éve megérett a felújításra, mert nem egy bokaficam okozója volt már a lyukakkal, gödrökkel szabdalt tér. Jelenleg átalakulás előtt van. Bontanak, építenek, hogy rend legyen, amilyen rend egy megyeszékhelyhez illik. - tüke tós hullámnak hívtuk. A virág általában cála volt, amit ha idehaza nem lehetett kapni akár külföldről is meghozatták. Rendkívül divat volt, és az egyszerű, egyszínű kosztümhöz nagyon dekoratív a mezei virágokból álló csokor. A férfiak sötét öltönyben voltak, úgy gondolom az esküvőkön ez változott az utóbbi 50 évben a legkevésbé. - Nem merném a következő kérdést feltenni, ha nem érezném, hogy Irénke néni élete egy nyitott könyv volt, munkájáról még most 30 nyugdíjas év után is olyan lelkesedéssel és szeretettel beszél. Aki ennyi ember boldogságánál „működött" közre mint Ón, hogy maradt mégis egyedül egész életében? - Úgy látszik nekem azt írták meg a sors könyvében, hogy csak mások boldogságának legyek segítője. Már meg kell mondanom ez mindig is óriási élmény volt számomra. A történet pedig rövid. Fiatal koromban volt egy fiatal orvos. Nagyon szerettük egymást. Baleset következtében meghalt. Később hiába jöttek férfiak. Egyszer volt egy tanú Budapestről, aki írt, kért legyek a felesége, de nem tudtam felejteni. Hát ennyi... - Több mint 10 éve, hogy itt él a Mikes utcai garzonházban. A falakon dicsérő oklevelek, elismerések tömkelege, a vitrinben, a polcokon millió apró dísztárgy. Hogyan telnek a napjai? - A tárgyak a múltat idézik. Mindegyikhez egy-egy szép emlék kötődik. Körülvesznek, így nem érzem az idő múlását. Délelőttönként összejövünk a társalgóban, kézimunkázunk, beszélgetünk, olvasgatunk. Itt a nyugdíjasok házában van egy klubvezető akinek nagyon sokat köszönhetek. Mos, takarít és ha szükséges ápol. Úgy érzem egy jó közösségben élek. Ha társaságra vágyom itt vannak a lakótársaim, ha magányra, akkor felmegyek a lakásomba, előveszem a régi-régi verseimet, levelezéseimet és emlékezem. Szeretek tévézni és a 30 év alatt még sosem unatkozom. - Még sok hosszú emlékező és unalomtól mentes éveket kívánunk, jó egészségben. SAS ERZSÉBET