Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-06-21 / 25. szám

1992. JÚNIUS 21. , SZEKSZÁRDI VASARNAP 9 \Tvikkan az utcaajtó, jön valaki. A nagy családi 1 V ház udvara zöldbe öltözött, nem látni, ki érkezik. - Nézzétek már, ki az - mondja a nagypapa az unokáknak. Elviharzanak. A család kint ül a nagy diófa alatt, az áldott nyári melegben, élvezik, hogy nem csinálnak semmit. Az asztalon bor, szörp, szóda, újság, kis rádió. Csak egy nagy képkeret hiányzik körülük, ami alá címet lehetne írni: Békés vasárnap délután. A lelkes üdvrivalgás jó vendéget jelez, fülel a család, aztán egyszerre elmosolyodik mindenki. - A Szidi - mondja a nagymama, és felragyog az arca. Csakhamar előtűnnek a sövény mögül. Az egyik lurkó előtte ugrál, a másik mögötte, megbecsült vendég érkezett. Szidi néni még látványnak is lenyűgöző, sudármagas, szép, ősz öregasszony, század eleji eleganciával, kis szalmakalappal. Vét

kony, fekete botja ezüstfejű, ridiküle óriásméretű. Biztosan abban voltak a csokoládérudak, amiktől a gyerekek szája már maszatos. Mindenki felpattan lelkes ovációval, a Jászai Mari sem kaphatott a színpadon szebb belépőt a nézőktől. Sorra járulnak eléje, megcsókolják, megsimogatják a karját, ránevetnek, amit ö királynői derűvel fogad. Szidi a családban a legdrágább rokon. A nagypapa unokatestvérének a sógornője, vitathatatlan korelnök, hiszen nyolcvan tavasznál már jóval többet látott. Eletének élményanyaga nagyjából felöleli a huszadik századot, több elbeszéléskötetet kiadna, ha egy író türelmesen végighallgatná. Szidi tant' jó előadó, bámulatosan emlékezik a régiekre, királyokra és vasútrobbantókra, ezért nagyon népszerű az ifjúságnál, mert jobb a legszínesebb tévésorozatnál is. De szeretik az idősebb generációbeliek is, akik kajánul a véleményét kérdezik időszerű kérdésekben, mert a drága, naiv néni szívesen mond véleményt mindenről, ami mostanában történik. Kitűnően fogalmaz, élvezet hallgatni, mindenből a szépet válogatja. Nála az emberek jók, a bat

jok átmenetiek, amik heppienddel végződnek majd. A valóságot megszépítve akarja látni és láttatni is, ezért jó színpadi rendezőként a múlt legszebb kulisszáit rakja a szerény jelen mögé. A beszélgetésnek megvan a begyakorlott koreográfiája, a kölcsönös hogy vagytok után a megvagyunk, ami azonban Szidi néninél nem udvariasság. Számon tartja mindenki nyavalyáját, a nagypapa emésztésétől a kis srácok futballsérüléséig. A nagy ridikülböl két zacskó tea is előkerül, az egyik magas vérnyomásra, a másik cukorbetegségre jó. - Az egészség még csak hagyján, Szidikém - véli a nagymama -, csak ezek az árak! Gyorsabban másznak felfelé, mint az unokák a diófára. Már a jövő heti kosztpénz is elfogyott, pedig még a hónap közepén sem vagyunk. Szidi néni türelmesen hallgatja a sirámokat az árak és az adók boszorkányos újratermelődéséről, a családi költségvetés újabb és újabb hajótöréseiről. Ebben az egész család szakértő. Egymás szavába vágva sorolják, mi mennyibe került múltkor és most, a fiatalok a lakásrezsin szörnyülködnek, a gyerekek a fagylalt- és strandárakat sérelmezik, a nagypapa nyugdíjának tíz százaléka már a hideg vízre sem elég. Szidi derűsen hallgat, tudja, hogy most kormánypárti nézeteit froclizzák, amikből ő nem enged. Tudja, hogy aki itt vezet, az mind a legjobbat akarja, nem rajtuk múlik, hogy a gazdasági felemelkedés repülőgépe még mindig csak gurul a kifutópályán. Neki rezsója van és cserépkályhája a kis szoba-konyhás főbérletben, kriptahelye és temetési betétkönyve van, nyugdíja fölötte van a nyolcezernek, és ehhez még kapja a kedvezményes hétköznapi ebédet az ételhordóba. Eddig ér a takaró, eddig nyújtózhat. Még hálás is ezért. Most a lakbéremelés sötét fellege telepszik a nagy család fölé, hiszen a nagyobbik fele csak vasárnapi látogató most itt apáéknál, nagypapánál, bérlakásokban laknak. Régebben nem vehették meg, most meg már nem érik fel, nem futja a kis tartalék még a kamatokra sem. Most jött el Szidi jó tündér pillanata. - Édeseim - mondja ragyogó arccal -, jó híreket hoztam a számotokra. Matild barátnőm mondta ma a boltba menet, hogy a lakbéremelést ők ellenzékiek szintén tervbe vették, mert csak így tehet adni a népnek valamit. Alapot kell gyűjteni, hogy a jövőben jó háziúr legyen minden önkormányzat, és megadja a lakóknak azt, ami jár. Csatornák, vízvezetékek és fürdőszoba-berendezések teljes cseréjét. Új villanyvezetékeket, új kapcsolókat, új csapokat, új radiátorokat. Megigézetten bámulnak Szidire. Félrebeszél? De Szidit nem lehet megállítani. Harciasan meglengeti az ujját. - De én megmondtam Matildnak, hogy szálljon le a hordóról, és ne emelgesse olyan lelkesen a lakbéreket, mert mi a feléből kihozzuk a lakásfelújításokat! Ezt Cencitől tudom, akivel egy elven vagyunk, hogy jövő januártól kezdve minden bérlő lelakhatja azt, amit a lakásra ráköltött, és a város mint háziúr, még örülni is fog neki. - Es Matild mit mondott erre? - kérdezi Józsi, a vő, ártatlan vigyorgással. - Az a szerencsétlen - fúj egyet Szidi néni -, olyan dühbe jött, hogy a botját verte a földhöz, és azt kiabálta, hogy az öreg Domitól tudja, hogy őalattuk majd nemcsak lelakhatjuk a kiadásokat, hanem az adóból is levonhatjuk! Sőt, új függönyöket is adnak, meg padlószőnyeget is, bálás áron. Az arcok megtelnek, felfúvódnak, mintha síráshoz készülődnének, vagy éppenséggel az ellenkezőjére. - Mire aztán Szidi néni...? - kérdezi izgatottan a kis Palkó, aki mindig őszintén Szidi tantinak drukkol. Szidi szeme felvillan. - Ne félj kisfiam, eligazítottam azt a meszes Matit. Megmondtam neki, hogy már Cenci is tudja, hogy m i meg nemsokára a régi áron fogjuk adni a vizet, mert az állampolgári jogon jár mindenkinek, hiszen ingyen jön az égből, földből. És a bolti árakból is elveszünk egy nullát, és hozzáírjuk a fizetésekhez. Es mindenütt százas villanykörte lesz a szobákban, de csak a negyed fogyasztást kell fizetni. Tovább nem tudja folytatni, mert szava belevész az óriási kacagásba. Egyetlen gondfelhős arcot sem látni már az asztal körül, mindenki nevet, örül, mint a legvidámabb népszínmű végén, van aki az asztalt veri, van, aki a szemét törölgeti. Cfzidi tanti szép kék szemét végigjártatja rajtuk. kJ Csodálkozik. Nézi a kis Palkót, aki bólogat neki, mert várja a mese folytatását. Nézi a felnőtteket, akik felszabadultan nevetnek. Végül ö is elmosolyodik, és mint függöny előtt a jó színésznő, kicsit megbiccenti a fejét azok felé, akiknek örömöt szerzett. H. NÉMETH ISTVÁN Szidi tanti Könyvhét után Van-e még ünnepe a könyvnek? Hol vannak már a Korzó előtti sátrak, a féláron kapható Szép versek, Rivaldák (már nincs is), Körképek? Hová tűntek a böngésző, házi könyvtárat gyűjtögető olvasók? Kevesen lettek. Nincs pénz, nincs idő, nincs türelem elmélyülni? Vagy csupán néhány sikerszagú - pl. cenzúrázatlan 20. századi kortörténeti vagy memoárpolitikai mű kelt csak érdeklődést? Nehéz a válasz, a tények pedig tények. (92 könyv jelent most meg.) A könyvtár rendezvényein kívül visszhangtalanul múlt el az idei könyvhét. McLuan 1962-ben a könyv haláláról beszélt, azóta 30 év telt el, s már csak abban bízhatunk, hogy az elektronikus robbanás, a videósokk és a ponyvaáradat után, majd kell megint a hiteles, tartalmas és egyetemes mondandót hordozó szó, a bár elkoptatott, de színére fordított szó, a forma fegyelme és a gondolat súlya, múltat, jelent szembesítő, a világ és a teremtmény térben és időben való változásainak természetét kutató gondolat súlya. Az érték, érték marad, „Ragyog, ha még nem is kell senkinek.", íija Fodor András Meggyfa című, mostani verseskötetében. Ajánlom tehát a lírát, jószíwel: a Szép versek '91-et, Bakát, Faludyt, Fodort, Határ Győzőt, Orbán Ottót, Pilinszkyt, Utassyt; ajánlom ezt a sajátos, zárt, tömör, esszenciális művészetet. Tudom, keveseknek. Azoknak, akik érzik, a vers nem csak az egyes ember lelkiállapotát hivatott tükrözni: olvasóját is költővé emelheti. A költő mindnyájunkért viselt megörökítendő terhe ez: „leltározd naponta mindazt, ami körülötted történt, / hogy egymás tetejére rakva, / személyes rétegekben őrizd / a mozzanatot." Ez a hitvallás is Fodor Andrásé, a versforma, a nyelv, a kompozíció mesteréé. Jól tudja, hogy a rétegződések egymásba épüléséből születik a költészet. Az élmény (jó vagy rossz, de megrázkódtató) leszűrődik, aztán egyszer észből, szívből, papírra vetül. Hogy miért? „Sínek mellett nőttem fel, és a sínek felett örökké remeg a levegő." Aztán: „Időnként boldogít, / hogy van egy bifodalmam, / melyben szó, forma, szín, / ez az egész / múlandóságra kárhoztatott / világ nem változik." A szóművészet él. Nekünk csak a könyv kell hozzá, meg egy csendes zúg. „Mindig lesznek, akik fújják a kétágú fuvolát - íija Csorba Győző s olyanok is, akik hallgatják." Ebben bízzunk. NÉMETH JUDIT r 1