Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-05-10 / 19. szám

1992. MÁJUS 10. , SZEKSZÁRDI VASARNAP 9 Ha lesz állásuk. Ez azonban koránt­fem biztos. A hallgatók közül néhá­nyan szívesen vállalnának munkát az utolsó évben, elképzeléseik is van­nak, hogy az élet szinte egészét fel­ölelő szociális munka mely területére szakosodnának. De a lehetőségek enyhén szólva szűkösek. - Úgy tűnik, hogy a szociális tör­vény megoldja ezt a kérdést, ameny­nyiben önkormányzati feladattá teszi a családsegítést - összegzi Ferge Zsu­zsa. - Szekszárdon már döntöttek a családsegítő központ létrehozásáról, van börtön, kórház. Egy jobb külföldi országban a kultúra része, hogy a kórház kapujában szociális munkás várja a beteget, hogy segítsen, hogy az ember ne érezze magát elesettnek. Nálunk a kultúra része az ma még, hogy az emberek ne kapjanak infor­mációt, legyenek kiszolgáltatottak, szorongjanak. Ennek a kultúrának egyszer vége kell, hogy legyen - je­lentette ki nem minden indulat nél­kül az ismert szociológus. Általában késésben vagyunk. Gyakran lemaradunk. Kullogunk a problémák nyomában, s előfordul, hogy mire odaérünk, nincs mit meg­oldani. Újabb gondot legfeljebb az okoz, hogy mit kezdjünk a sok feles­legesen képzett emberrel. Ritka eset, hogy már akkor kezünkben van a megoldás kulcsa, amikor még igazán fel sem ismertük a problémákat. Kér­dés, hogy a sok jól képzett ember megtalálja-e, megtalálhatja-e az élet perifériáján azokat, akik gondosko­dásra szorulnak. Ezen a télen újvárosban megfagyott egy öregem­ber, nem volt tüzelője. Na­pok múlva találtak rá. Nem ő volt az egyetlen. Az el­múlt évben városunkban 13 öngyilkos volt, s ez a szám ugrásszerűen emel­kedik. A rendőrségi infor­mációk szerint városunk­ban a hajléktalanok száma megközelíti a százat. Fekete Katalin Fotó: Kapfínger András Szekszárdi történetek A kertmoziról, ami nincs, de volt Volt bizony. Ezt a fiataloknak és az azóta Szekszárdra költö­zőiteknek mondom, akik nem láthatták. A mostani Skála parkolója, pontosabban udvari raktárai he­lyén állt. Eleinte igen kezdetleges kivitelben, rossz ülőalkalma­tosságokon lehetett helyet foglalni, teteje nem volt. Ha esett az eső akkor persze elmaradtak, meg félbeszakadtak dolgok. Ököl­vívó-mérkőzések, politikai rendezvények, kabaréestek, színházi előadások voltak itt nyaranta és hát természetesen legtöbbet kertmozi. Hatalmas vászon, jó kép, jó hang, és nagyon emléke­zetes filmek. A Harakiri-re emlékszem élénken. A későbbiek folyamán, a hatvanas évek vége felé befedték. Vasvázas, szép sárga műanyagtető került a nézők feje fölé, de sajnos nem sokáig tartott az öröm, mert egy nagy hóesés után a szerkezet leszakadt. Nem bírta el a hó súlyát. Ezután még helyrehozták, de ahogy kitört a dombon őrület, már minthogy a városlakók jó része a nyárra kiköltözött Dombo­dba, a módi az volt, ha valaki ott épített, szóval ebben az időben kitalálták azt, hogy az egészet költöztessék ki Domboriba. Ebből ugyan nem lett semmi, de már Szekszárdon sem működött, bi­zonytalanná vált a helye, aztán jött a Skála és végképp befuccsolt egy olyan hely, ahol nyáron sok százan, sok ezren töltötték el es­téiket viszonylag olcsón, és kulturált körülmények között. A város közepén meleg nyári estéken helye lenne ma is egy ilyen létesítménynek. Ettől még lehetne másik mozi is, azelőtt is volt, meg lehetne a vásártéren autós mozi, ami a mostani évek divatja, dehát mindenki nem akar már este autózni, hisz akkor még egy pohár sört sem ihat meg. Hogy hol legyen ez a mozi? Ki tudja? Egy éve voltak még öt­leteim, de azok ma már nem biztos, hogy jók. Ilyen lett volna a Garay-udvar, a APEH mögötti udvarrész vagy egy másik zárt parkoló a volt önkiszolgáló étterem mellett. Gondoljunk ki valamit közösen. -tüke­Egy múzeumi kiadvány: Illyés Gyula még életében úgy döntött, hogy majdani írásos hagya­tékának, levelezésének feldolgozá­sát a Simontornyai Vármúzeum igazgatójára, Takács Máriára bízza. Szándékát özvegye támogatta, így a megyénkbeli szakember már évek óta félállásban a József-hegyi úti villában is dolgozik. Illyés választá­sa sok önjelölt, a maga vasát tűzbe tartani mindig kész irodalmi szak­embernek bizonyára bosszúságot okozott, pedig a munka óriási, Ily­lyés élete hosszú volt és tulajdon­képpen bizonyos fokig minden részlete érdekes. A megye külön haszna, és az Illyés-Takács rokon­szenv eredménye, hogy a könyvtár és iratok jelentős része a Simontor­nyai Vármúzeum emlékszobáiba került. A megyei múzeum most külön­lenyomat formájában is kiadta az évkönyvei XVII. kötetében megje­lent tanulmányt: „Illyés Gyula és Normái Ernő levelezése (1936-1982)" címmel. Ne részletez­zük túl hosszan, ki volt Normái Er­nő. Baloldali munkásember, a költő párizsi barátja és a francia ellenállás Illyés Gyula levelezése tevékeny résztvevője. Olyannyira, hogy a Rákosi-féle „baloldali" Ma­gyarországra hazajönnie is veszé­lyes lett volna. Minden magánlevél bizonyos mértékig önmutogatás is. Amellett, hogy elhanyagolható személyek esetében közzététele felesleges, nem a „köz"-re tartozik. Illyés azonban irodalomtörténeti rangú személyiség, az ilyesfajta közlései joggal érdekelhetik az utókort: „...számomra az írás, életem vége­felé szinte felszabadulást, új él­ményt jelent... még az sem érdekel, hogy valaha megjelennek-e azok, amiket írok, ha egypár ember, ­akik mindig életem részei voltak, akiket mindig fontosnak tartottam - elolvassa őket." A mértéktartó, nyugodt, nagyon művelt munkás­ember, Normái Ernő ezek közé tar­tozott. A megyei múzeum jó szolgála­tot tett az irodalomtörténet iránt mélyebben érdeklődőknek azzal, hogy Takács Mária folyamatban lé­vő munkájának tört részét, ezt az alapos és nagyon jó összeállítást megjelentette. (Ordas)

Next

/
Thumbnails
Contents