Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-03-15 / 11. szám

1992. MÁRCIUS 169. 15 , SZEKSZÁRDI USARNAP a gyakorlatban és a saját háza, bocsánat, tanyája környékén is tesz érte. Az udvaron egy fóliába csomagolt présgép állt, nemrég hozták, nagyüzemi mondhatnánk, vagyis nem a hagyományos kézi, kosaras. * Öreg gazdáknak is igencsak meg kell erőltetni az emlékezetüket hogy felidézzék, mikor láttak utoljára olyat, hogy a termés kinn maradt a tőkén. Márpedig a múlt őszön erre is volt példa, kisüzemben, nagyüzemben egyaránt. Az állami gazdaság lengyeli szőlőjét még decemberben is szedték, no most abból mit lehetett csinálni?... A keleti piac összeomlása okozta az ágazat igazi baját, vagy hogy pontosabbak legyünk, az igénytelen - foként Szovjet - exportlehetőség züllesztette le az ágazatot. Most már lehet beszélni róla, hogy mi mindent is vittek ki bor gyanánt, és az miből készült. Azért az árért mit vártak, hallani a másik oldalról... Ez az igénytelen tömegtermelés ^^s az, hogy mindent elfogadtak, vitte ^^rakutcába a szőlészetet-borászatot. ^^wdegy volt mit csinálnak, a hatalmas szovjet piac úgyis megissza! Ezzel a fólkészültséggel és mentalitással persze most nem lehet a több mint igényes, inkább finnyás és szőröző nyugati piac felé fordulni, annyi szent, és itt van a baj. Váltani kéne mondogatják már évek óta, de keservesen, lassan megy a dolog. A hazai piac zöme pedig nem kíváncsi a minőségre, a kocsmárosnak mindegy hogy milyen, csak fröccsöt lehessen belőle gyártani, minél olcsóbb annál jobb. Az alföldi kannás borok most elárasztották áz országot. Mondjuk a kocsmáros harmincöt! forintért kapja meg a kannásbor liteijét. No most ha ebből visszaszámolunk, hogy ezt oda kellett vinni, be kellett tölteni, előtte némileg kezelni, akkor vajon mennyi lehetett a bor, vagy miből készítették? Hall az ember vállalkozásokról melyek bagóért fölvásárolták a nagy alföldi feldolgozókat, eszközöket, és persze a készleteket is. A bort például tizennyégy-tizennyolc forintért lehetett venni... itt nincs mit mondani. Folyik a kótyavetyélés amit privatizációnak is becéznek. A borvidékek nagyüzemei, melyek eddig monopolhelyzetben diktáltak^s kényelmesen dolgozgattak mások - főként a termelők - kárára, most sorra beadják a kulcsot, csődbe jutnak. A szekszárdi Mezőgazdasági Kombinát borkészletére lenne vevő - a korábbi - de a vagyonügynökség rátette a cégre a kezét és nem tudnak fizetni, így bort nem kapnak, mondja Németh László fokertész. Hosszasan elemezte a piaci helyzetet, de az ebből következő tanulság mindenképpen az, hogy csökkenteni kell a szőlő termőterületeket, mert ennyire egyszerűen nincs szükség. Biztos, hogy elsősorban a nagyüzemek fogják kivágni az ültetvények egy részét. (Tokajban például négy-öt év bortermése eladatlan.) Ami a kombinátot illeti a kétszáznegyven hektár szőlő egy része még nem termő, fiatal telepítés. No nem a régi mondás vezérelte őket, hogy akkor kell ültetni mikor nincs ára a bornak, hanem inkább az a bizonyos „nagyüzemi" tehetetlenség, egy nagyobb gazdaság nem olyan rugalmas; évekre előre menetrend szerint folyik a telepítés-kivágás. Most is van előkészített teraszírozott, megforgatott területük, de minden bizónnyal itt a privatizáció a kártalanítás, ki tudja mi marad, mit hoz a jövő. Talán ebben az évben a kérdések lényeges részére válasz adatik és tisztábban lehet látni, tervezni. Addig azt csinálják amit eddig, ugyanis egyszerűen nincs más választásuk. Szó esett még a bio-borról, ami nem nagy dolog, mondja a fokertész, de azért a piac egy kis szeletkéjére igényt tartanak és az éppen elég. Meggyőződése, hogy ez a jövő egyik járható útja, ma is jó áron és biztonságosan tudják az így készült borokat értékesíteni. Szó volt még a hegyközségek megalakításáról - ehhez törvény kell először - és egyre többet hallani a szőlő- és borkateszterről. Vagyis nyugati mintára föltérképezik a termőhelyeket. A szőlőt és feldolgozó eszközöket apróra, részletesen. Csak így lehet megoldani a minőségi borok eredetvédelmét, vagyis hogy bizonyíthatóan az legyen a palackban, ami rá van írva és ez ellenőrizhető legyen. Ez az egyetlen megöl- • dás, a minőségi termelés, borászat fejlődéséért. Aki ebből a kataszterből kimarad az egyben lemarad, mondta a fokertész. A bödői hegyoldalban Nagy Sándort metszés közben találtuk. Még öt zavartalan nap és végez ezzel a darabbal úgy tervezi. A zavartalant persze nem a politikára, hanem az időjárásra értette. Sándor bá' hálás riportalany, szeret beszélgetni. Egyórás beszélgetéshez elég egy kérdés, kétóráshoz másfél, ha csak fél óra van a beszélgetésre nem is kell kérdezni... „Milyen lenne a borhelyzet? Olyan mint általában a mezőgazdaságban; rogyadozik mindenki és váija, hogy mi lesz ennek a vége" mondja. Péidául az ősszel vitt be az Aliscavinnek szőlőt, bizonyos okokból - teszi hozzá. Tizenhárom forintért vették át, az két tojás ára, és a krumpli tizennyolc forint volt az ősszel. Még most sem fizették ki azt a semmit egészen. Ez tehát egy vicc. Aki nevetni akar annak el kell mondani, hogy a bort húsz-huszonkét forintért veszik át, ha átveszik... Közben Sándor bá' kitért a harmincas évek válságára, amikor megállt az élet, de aztán Hitler hatalomátvétele után beindult itt is a gazdaság és kerestek mindent... Szóba kerül még a bor is különféle világi- és európai események után. Nyögvenyelősen megy az értékesítés, ezért is kevesebb szemet hagy a szőlőn, műtrágyát minimálisan vitt a talajba, kevesebb teremjen, tán jobb lesz. Bár jó az így is, legutóbb - az említett borversenyen - a szekszárdiak közül ő szerepelt a legeredményesebben az óboraival. „Az újat nem vittem el, pedig jobb mint a tavalyi," hunyorít, ő tudja milyen megfontolások alapján. Aztán a helyzetet értékelve mondja, úgy gondolta, hogy mikor nyugdíjba megy - a nagyüzemi mezőgazdász volt - szépen dolgozik a szőlőben és az eredmény öröme derűsre festi napjait. Hát ebből a munka maradt, de ahhoz hogy eredményről lehessen beszélni ötven-hatvan forintért kellene eladni a bort. Befejezésül talán idézzük a gazda mondását, még a nagyüzemi időkben volt szinte szállóige, amikor adódtak bjzonyos problémák, - hullámok a fej fölött, satöbbi -, szóval akkor szokta mondani Sándor bá; baj van, persze, hogy baj van, node úgy még soha nem vót, hogy valahogy ne lett vóna. - steiner Fotó: Kapfinger