Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1992-03-01 / 9. szám
16 1992. MÁRCIUS 15. , SZEKSZÁRDI VASARNAP m - Meddig éltek egy lakásban az orosz vezérkarral? - Tizenhat napig voltak ott. Akkor Újvidéken nagy volt a forgalom. Az egyetlen Duna-híd az vidéki, amit nem tudtak lebomIni. Léggömbökkel védték, állítólag öt kilométer magasságig is felengedték a léggömböket, hogy repülőről ne lehessen bombázni. - Hogy került vissza Szabadkára? - Egy orosz katonai teherautóval vittek. Még Imre bácsi kerékpárját is hoztuk, amit tavaly betörők loptak el tőlünk. Megsirattam azt a kerékpárt. Annyi évig szolgált bennünket, azzal hordtuk a barackot a szőlőből a piacra éveken keresztül. Erős, jó kerékpár volt, nagyon sok emlékezetes dolog fűződött hozzá, aztán valami suhancok elvitték. Máig se került elő. Nehéz napok, évek következtek. Regényt lehetne arról írni, ^míg a Barsi család szekszárdivá ^Ut. Imre bácsiról, aki a kis Arankával és másik öt bácskai • innyal szinte frontokon ketül utazott vissza Szabadkára. - Mohácsnál egy pontonhídon keltünk át a Dunán - emlékezik. - Onnét újra fel kellett mennünk, lovaskocsin, teherautón Bajára és úgy mentünk tovább Szabadka felé. Felkéredzkedve autókra, de nagyon sokat gyalogolva. Aranka akkor nagyon beteg volt. Nem maradhattam Szabadkán, visszajöttem Szekszárdra. A kislány temetésén se lehettem ott. - Hány éves volt? - Amikor meghalt, tizenkettő. Ott nyugszik ma is a zentai temetőben. Minden évben kiutazunk a sírjához. A szekszárdi letelepedés évei következtek. Akkor, 1945 után már feleségestül, előbb albérletekben, majd az első saját szekszárdi otthon, a Rákóczi utca háromban. (Ma a tanítóképző főiskola áll ott.) - Dolgoztam felvásárlóként, bort, mustot, pálinkát vettünk a környéken és szállítottuk Pestre a kocsmárosoknak. A helyiekkel nem kötöttem üzletet, mert már kialakult piacuk volt, messzebb kellett menni. Mellette műveltük a saját szőlőnket is. A szőlősorok közé barackfákat ültettem, az is hozott valamennyi hasznot. Margit néni régi leveleket, újságsokat vesz elő. Bizonyítják, még angliai borkereskedőkkel is volt kapcsolatuk, a távoli Albion kereskedőivel is tárgyaltak. Aztán az államosítás... - Borbizományosként voltam bejegyezve, tehát nem kereskedő, mégis elvitték a hordóimat, a pincémben lévő összes bort. Nem folytathattam amit addig csináltam, állásba kellett menni. Igaz, utána is szőlő- és borfelvásárló voltam egész nyugdíjig. - Beszéljünk arról, mit hozott, milyen volt az elmúlt harminc év, hogy lehet ennyi ideig békében, szeretetben együtt élni, mert ezt, gondolom sokan megkérdezték már... - Jugoszláviában akkor az volt a törvény, hogy 20 év alattiak nem házasodhatnak. Imre bácsi abban az évben töltötte be a húszat, így az apósomnak is el kellett jönnie. Az anyakönyvvezető azt mondta, hogy az élet olyan, mint az égbolt. Néha derűs, de sokszor borult. De lógjuk meg egymás kezét, és együtt evickéljünk át a borús napokon. Azt is mondta, hogy nem árt, ha az asszony hallgatag. Ehhez tartottam magam nagyon sokszor. Inkább hallgattam, nem szóltam. - Mi a legszebb emlék, amire most szívesen emlékezik? - Az esküvő napján nagy hó volt, a Barsi család csöngős szánkókkal jött. Négyen jöttek be kikérni a menyasszonyt, felültem én is a szánra és mentünk a templomba. A házasságkötés után állásba mentem, úgy tudtunk megélni. - Beszéltünk arról, hogy a kis Aranka meghalt, mégis több gyereket neveltek fel... - Az már sokkal későbbi történet. A férjem bátyja Budapesten pék volt, az államosítás után nem lett munkája, sehol se tudott elhelyezkedni. Hat gyerekkel ott állt kereset nélkül. Úgy tudtuk segíteni, hogy egy, néha két gyereke is nálunk nevelkedett. Endre például még Újvidéken került hozzánk. De a többi gyerek is itt töltött néhány évet. Iskolába Szekszárdra jártak és csak szakmát tanulni mentek vissza. - Mégiscsak a titokra lennék kíváncsi. Hatvan év sokaknak egy élethossz, Margit néniék ennyi ideje házasok... - Mondtam, kell tudni hallgatni és soha nem szabad féltékenykedni. Imre bátyád mindig utazott, sokat volt távol. Egy utazó, egy kereskedő feleségének különlegesnek kell lenni és soha nem vetődhet fel az agyában a féltékenység. Persze hogy találkozott asszonyokkal, üzletemberek feleségével, de én soha féltékeny nem voltam. Ha láttam, hogy a férjem ideges valamiért, inkább kikerültem, nem vitatkoztam. Egykori szórólap és újságkivágás A Bezerédj utca kórház felöli végén a terméskőfalban már csak két pince van. A többit a városépítés megszüntette. Az egyik pince máig is a Barsi családé. Harmincöt méteres mélyén egy kor végig hordók álltak, a fél világból megfordultak ott üzletemberek, vendégek. Sokszor volt hangos énekszótól, vidám muzsikától. Ma már csak Imre bácsi borai szunnyadnak ott. Felette a Munkácsy utcában, egy szép családi házban pedig két idős, nyolcvan év feletti ember emlékezik a múltra, az elmesélhetetlen, együtt töltött hatvan évre. Tamási János - Fotó: Kapfinger András A gyémántlakodalomra kapott virágkosár Borcímkék a kereskedő gyűjteményéből
