Szekszárdi Vasárnap 1991 (1. évfolyam, 1-16. szám)

1991-09-01 / 1. szám

8 , SZEKSZÁRDI MSARNAP 1991. SZEPTEMBER 15. 8 „Van otthonunk, mégis otthontalanok vagyunk" A mohácsi parkban sötét, nagyon sötét az este. Az összekapaszkodó falombok dacolnak az égi fényekkel. Látni sem engedik a Hol­dat, sem az augusztusi csillagokat. Talán jó is. Mert titokban maradnak a könnyek is. Bár itt, ebben a helyzetben nem szégyen a sírás. A férfikönn^ sem. * Amikor Szalvónia és Horvátország beje­lentette hivatalosan is elszakadási szándékát, amikor ez határozott külső jelekben is meg­nyilvánult, akkor már tankok és harckocsik zárták el az utakat, álltak torlaszul a hidakon. Azon az első éjszakán, azon a bizonyos szer­dáin jártam először amott. Igaz, akkor még nem menekült senki, a határforgalom is a szokásos hétköznapi volt. De kiderült, hogy apróbb helyi háborúk már folytak, hogy a csetnikek már hónapok óta a horvát falvak környéki árkokban laktak. Ko­szosan, ápolatlanul rohamozták az éj leple alatt a kis településeket. Loptak, garázdálkod­tak, asszonyokat erőszakoltak meg. Asszo­nyokat, lányokat, akiknek féijei, apái a falu környékén épített barikádokon próbálták vé­deni övéiket - nem számítva az orvtámadá­sokra. Ahogy teltek a napok, a hetek, egyre éle­sedett a helyzet. Azóta is a rádió, a televízió, az újságok legszörnyűségesebb és legfonto­sabb hírei e térségből valóak. Ugyancsak ez­zel kapcsolatosak déli végeinkről érkező be­számolók, tudósítások a menekülttáborokból. Amikor azon a sötét éjszakán Mohácson jártam, az az érzés kerített hatalmába, hogy hitetlenkedve hallgatnám, ha a látottakat úgy mesélné valaki. Ez annak a napnak az estéje volt, amikor a legtöbb menekült lépte át az udvari átkelőhelyet és a zöldhatárt. Szinte kizárólag nők, gyermekek és öregek voltak a táborban. A legtöbben batyuikon, bőröndjükön ültek, magukba roskadva. A né­hány hete még a diszkóban hetyke táncot já­ró tinik is hallgatagon támasztották a falat. Néhányan a máskor már rég bezárt - most kitárt - kiskapuban álldogálltak, csöndesen beszélgettek. Olykor egyikük-másikuk kiment a rövid utca végére, s kémlelte, hátha jön va­laki a csoportból lemaradottak közül. - Mi valahányan Laskóból vagyunk ­mondja a fiatal nő és megszakítás nélkül si­mogatja kezében alvó babájának kaiját. ­Gyalog tettük meg az utat. Alig hoztunk ma­gunkkal valamit. Előző nap szörnyű üvöltés­sel adták tudtunkra, ha délig nem takaro­dunk a faluból, halomra lőnek valameny­nyiünket. Egy öregasszony lép mellénk és folytatja: - Nem a mi falunk az egyetlen, ahonnan fegyverrel űzték ki a népet. - Kik? - Hát a köztünk élő szerbek. De lőnek ott a csetnikek, a hadsereg, meg mindenki. Ha hiszi, ha nem, már nem is tudjuk, ki az ellen­ség. Én magam azt tartom ellenségnek, aki fegyvert fog a népére. Hogy miért teszi? Azt csak ő tudja. Talán azért, mert megparancsol­ták neki? - Ha ez ilyen egyszerű lenne - szól közbe a botjára támaszkodó korosabb férfi, akiről kiderül, tanárember. - Népeinkben élő nem­zeti gyűlölködés nagyon mély. De talán kez­dene kihalni, ha folyton folyvást nem szíta­nák. * A Menekültügyi Hivatal most Mohácson dolgozó három(!) munkatársát nem zaklatom a kérdésekkel. Az áporodott levegőjű kis szo­bában végzik munkájukat. Fölírják az újon­nan jöttek és türelmesen várakozók nevét, adatait. Amikor ez megtörtént, az elcsigázott emberek végre ágyat kapnak. A menekült­ügyisek fölváltva alszanak két-három órács­kát. Ám hiába áldozatkészek, a látszat mást mutat. Arról van szó, hogy kevesen vannak. Mármint idelent. Igaz, hogy a múlt vasárnap, amikor dr. Antall József miniszterelnök lent járt a me­nekülttáborokban, voltak körülötte annyian, hogy megszámolni is éppen elég lett volna. És az is igaz, hogy attól kezdve meg is válto­zott minden. Azóta például rendszeresen tá­jékoztatják a távolabbról menekülteket az otthoni helyzetről. Mert a közelben lakók nappal haza-haza „szöknek". Szétnéznek. Megetetik a jószágot és hozzák a híreket. De az eszékiek semmit sem tudnak szeretteikről. - Az uram is beteges, én is átestem két szívinfarktuson. De azért vállalhattuk az utat. Hoztuk a három unokát - mutat a folyosói ágyon meghúzódó kicsinyekre az idős asz­szony. - De a vőm olyan súlyos beteg, hogy maradnia kellett. A lányom vigyázza ... Bor­zasztó ott az élet. Az ember járja Eszék ut­cáit, de szólni sem mer egy szót sem. Mert hátha valakinek nem tetszik - magyarázza a miniszterelnöknek az asszony könnyeit töröl­getve. Antall József e beszélgetéskor éppen egy ajtó előtt álldogált, ahonnét egy félmeztelen öregember jött ki váratlanul. A miniszterel­nök igyekezett utat engedni a zsúfolt kis ^^ kukszliban, mire az öreg a karjára tette kezéig s ekképpen nyugtatta: - Jól van, fiam, beszélgessenek. Én csak amoda megyek ki a dogomra. E közvetlenség hallatán szinte mindenki megdermedt, csak éppen a megszólított nem. - Tessék, csak tessék - és el is mosolyodott. Egy órával korábban Antall József így for­galmazott: - Ellátogatok a menekülttáborokba. Nem csupán a gesztus miatt. Biztatást szeretnék nyújtani a nálunk oltalmat keresőknek, s ma­gam szeretnék meggyőződni arról, miként folyik a szervezés. Nem utolsósorban azért megyek oda, hogy a térségben érezze a ma­gyar lakosság: biztonságban van, nincs mitől félnie ... hiszen a magyar miniszterelnök is nyugodtan tesz látogatást e helyeken ... * Zsúfoltság Mohácson, zsúfoltság a néháq^k kilométerre levő sátortáborban. Ott, ahol a ^^ gyerekek és az öregek nagyon nehezen vise­lik az éjszaka és a nappal hőmérsékletkü­lönbségét ... Zsúfoltság van sok mohácsi la­kásban, ahova befogadtak menekülteket, sőt, a szőlőhegyen is majd minden tanya új lakó­ra lelt. Olyan, mintha a menekülteket fogad­ni Mohácson és környékén kívül már-már ti­los lenne. Az ember pedig úgy hinné, már hetekkel ezelőtt precízen kidolgozták a menekültek el­helyezésének metódusát. Erre persze, lehet azt válaszolni: nem lehetett prognosztizálni a jugoszláviai polgárháború időtartamát, sem az oltalmat nálunk remélők számát. Ez így igaz. Csakhogy elmaradt a gondosan össze­hangolt előkészítés. A szervezettségnek nyo­ma sem látszott, amikor a menekültek árada­ta elözönlötte hazánk déli részét. Dr. Márkus István, a Menekültügyi Hiva­tal vezetője a látható szervezetlenség, koordi­nálatlanság és kihelyezett munkatársai túlter­heltségéről föltett kérdésre azt válaszolta:

Next

/
Thumbnails
Contents